Kritika Az én és a kisöcsém című darabról

Operett-e voltaképpen Eisemann Mihály 1934-es örökzöldje, vagy tán inkább zenés vígjáték? Tudálékos a kérdés, ám úgy lehet, mégsem teljesen indokolatlan, hiszen az Én és a kisöcsém előadástörténetét nagyban meghatározta az a kedvezőnek bizonyuló tény, hogy a darab könnyedebb és lazább szövésű, mint az operett műfajának klasszikus remekei, s hogy előadásához kisebb zenei előkészület és kisebb hangok is elegendőek. Így aztán az Én és a kisöcsémet döntően prózai társulatok is játszották az évtizedek során, s nem csupán vidéken, de a fővárosban is, hiszen akár csupán valamelyest muzikális prózai színészek is megbirkózhattak a benne előforduló énekszámokkal: épp csak működőképes vígjátéki-bohózati rutinra volt szükség, no és egy női főszereplőre, aki lubickolni tud szerepének fiúruhás, nagyobbik felében is.

Jelenet az előadásból.

Az Operettszínházban a fentiekhez képest több ponton is másként alakult a képlet abban az új produkcióban, amely Réthly Attila rendezésében jutott a közönség elé. A talán legfontosabb mozzanaton kezdve: a zenei kivitelezés, messze túl a megúszás és az ellavírozás gyakorlatán, ezúttal a lehető legambiciózusabb formáját mutatta. Bolba Tamás ugyanis új, nagyzenekari hangszerelést készített a bemutatóra, azaz pontosabban, de legalábbis érzékletesebben fogalmazva: felfrissítette és fölpörgette Eisemann számait, s kísérletet tett egyfajta dimenziónövelésre. Mindez egyszerre bizonyult rokonszenves, fantáziadús és tehetséges vállalásnak, de olykor bizony túlvállalásnak is. Merthogy úgy tűnt, nem mindegyik szám bírja el az ilyen növesztő-kelesztő beavatkozást: az „A pénz beszél” például rosszul viselte a nagystílű revüszámmá való tupírozást.

Ahogy a zenei vonalon, úgy a színpadon is minden be lett dobva, hogy nagystílű előadást észlelhessen a közönség. Már a nyitóképben felbukkanó tápszergyári reklámfilm-forgatás és főleg az ott sürgölődő-mórikáló két hatalmas babafigura jelezte, hogy Réthly mozgalmasságában és látványában támadó előadást kívánt életre hívni, s ezt a célt okvetlenül jól szolgálta az a döntés, hogy ezúttal nem az operett-, hanem a fiatalosabb energiájú musical-ensemble sürgölődött a cselekmény körül.

A fő tétjeit persze a szerepek kiosztásával tette meg a produkció. A kettős címszerep az Operettbe visszatérő Szinetár Dórának jutott, akit utoljára tán bő két évtizede, a Légy jó mindhalálig musicalváltozatában láttunk fiúruhában, s ahogy akkor, úgy most is megvesztegetően ügyesen adta a kamaszt a színpadon. Fiúsra nyírt hajával, színpadi lényének felvállalt karcosságával, kifogástalan énekhangjával és imponáló elkötelezettségével ugrott bele a fokozott színészi önreflexivitást igénylő főszerepbe, s dicséretére legyen mondva, hogy a szerep kevésbé karakteres, álmatagon lányos felét is majdnem oly sikeresen oldotta meg, mint a jutalomjáték szintjén felmutatott kamaszsrácot.

Nem vitás, hogy az előadás másik nagy dobásának Jordán Tamás meghívása volt szánva az egykor Kabos Gyula által játszott komikus szerepre. Zolestyák, a nyomozói álmainak megvalósulásáért mindenféle áldozatra kész balfácán figurája mindazonáltal csak akkor válik komikussá, ha tényleg komikus játssza, s tűnjön bár ez az állítás mégoly laposnak, azért az igazságát nehéz megcáfolni. Alkalmasint az előadás alkotói is tisztában voltak ezzel, s ezért rátétek és túlzások egész tömegét pakolták rá a szerepre, elhomályosítandó a tényt, miszerint az amúgy nagyszerű művész jelen pályaszakaszában okvetlenül műfajidegen és inadekvát alaknak bizonyul egy operettben/zenés vígjátékban. Hiába a női ruha, hiába a rémesen viccesnek szánt műfogsor, hiába a női ruhás Zolestyák belebódulása a fess velencei gondolásba – Jordán Tamás jelenléte inkább vált ki empátiát a nézőből, mint önfeledt kacagást. (Amúgy értékelve a produkció merészségét, némiképp faramuci döntés, hogy egy darabban, amelynek férfi főalakja hirdetésben keres férfi útitársat Velencébe, az erósz e vonulata inkább betoldásként jelenik meg az előadás peremén.)

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu