„Nagyon szomorúan látom, ahogy a szakma felszámolja önmagát”– mondta Horgas Ádám rendező-színész-koreográfus, a vele készült interjúnkban.
 

Friss bemutató után ültünk le beszélgetni Horgas Ádámmal: 2015. április 11-én mutatta be rendezésében a Centrál Színház A lepkegyűjtő című kétszemélyes pszicho-thrillert, Bereczki Zoltánnal és Ágoston Katival. A John Fowles pszicho-horror regénye nyomán készült mű csak erős idegzetűeknek ajánlott. Hiszen egy szürke, szocio-, és pszichopata hivatalnok, Freddie, aki gyűjti ugyan a szépet – legyen az egy különleges pillangó vagy gyönyörű, élettel teli fiatal művész-hallgató, Miranda –, de értékelni csak úgy tudja, ha elpusztítja. Az előadás ijesztő, s a félelemmel teli légkört csak percekre enyhíti a lány élethalálharcának változó eszköztára.

– Hogyan fogadta a közönség, az előadást?

– Határozottan pozitívan.

– A darabban mi foglalkoztatta elsősorban?

– A színházban nagyon érdekelnek a lelki folyamatok, hogy mi történik a fejekben. Mindig mondtam a színészeknek, hogy engem borzalmasan izgatnak a le nem írt monológok. A csöndekben rejtőző szöveg. S egy ilyen pszicho-thriller azért hálás ebből a szempontból, mert a beteg elme miatt nagyon szélsőséges dolgokat is lehet így vizsgálni. Ami egyfelől briliáns színészi játékokra ad lehetőséget, másrészt mindig izgalmas végigkövetni ezeket a folyamatokat.

– Egy művész hatni akar. Mit kívánt elérni a darabbal? Milyen emóciókat akart kiváltani a nézőkből?

– Minden színházi előadás sokféle hatással operál. Nehéz ezt leszűkíteni. Amikor borzongani kell, azt remélem, hogy borzonganak, amikor nevetni kell, azt remélem, nevetnek. Közben izgat, hogy lekövethető, sőt átélhető legyen a folyamat, melynek során az alapvetően beteg elme gyilkossá válik. Nagyon érdekes a lány vonulata, aki tulajdonképpen egy palettát rak fel: a szabadulás valamennyi módozatát kipróbálja, ami elképesztő térkép az emberi pszichéről.

– Volt valami aktualitása, amiért ezt a darabot választotta?

– Felkérést kaptam erre a darabra. Bereczki Zoli látta egy rendezésemet a Magyar Színházban és Ágoston Katival (ő játssza Miranda-t) már ezzel az anyaggal kerestek meg. Hallottam a könyvről, de korábban nem olvastam, és most néztem meg a regényből készült, 1965-ös amerikai filmet is. Nagyon izgalmasnak találtam a két karaktert: ugyanis úgy vannak megírva, hogy nagyon jól ütköztethetők. El is hangzik a darabban, hogy egyetlen ponton sem stimmelnek. Állandóan van rá esély, hogy valahogy talán közel tudnának kerülni egymáshoz, de ez vagy az egyik vagy a másik miatt meghiúsul.

– Mennyire volt nehéz munka? Hiszen Bereczki Zoltán a fejünkben mégiscsak musical színészként él.

– Most először dolgoztam Zolival. Korábban láttam őt színpadon, és azt gondolom, hogy a zenés műfajban a legjobbak közé tartozik. Szerintem igen nagy bátorság volt tőle belevágni egy ilyen műbe, mert a prózán belül is az egyik legnehezebb feladat egy beteg elmét hitelesen játszani. És itt, az ő eddigi eszközrendszerének – nagyszínpadon, nagyformátumú mozgások – ellenkezőjét kellett használnia, mert ebben a darabban a „minimálban van az erő”. Ez kamarahelyzet; egy zárt pincében játszódik a cselekmény. Így már egy izom rándulása is jelent valamit. Elképesztő tehetséggel, alázattal, szorgalommal állt hozzá Zoli a munkához, ami szerintem meg is látszik az eredményen. Ami pedig Katit illeti: fantasztikus tehetségű színésznő! Vele is varázslat volt dolgozni. Nagyon érzékeny lelkű és idegrendszerű. Rengeteget elemeztük a darabot, mélyen magunkba vájtunk a próbafolyamat során. Személyes élményeket hoztunk felszínre.Életem egyik legjobb próbafolyamata volt ez az öt hét. Olyan csodálatos csapatmunka alakult ki, ami ritkán adatik meg az embernek.

– Készülnek így, hárman, további közös munkára?

– Ez az alkotófolyamat olyan jó élmény volt, hogy nagy a vágy bennünk a folytatásra. Azonban konkrét tervekről most még nem tudok beszámolni.

– Kicsit menjünk vissza az időben! Ön festőművésznek készült. Milyen esemény történt az életében, hogy végül a színházat választotta?
 

– Gimnáziumi hobbi-színházi csapatban csináltunk darabokat és sok pozitív visszajelzést kaptam, hogy színészként érdemes lenne ezzel foglalkoznom. A bátyám – aki akkor már a Tanulmány, későbbi ismertebb nevén Arvisura Színház díszlettervezőjeként dolgozott – javasolta, hogy menjek el felvételizni hozzájuk, mondván, ez csak egy stúdium, nem kell színésznek lennem, de nagyon jó a csapat. Így unszolására mentem el felvételizni 17 évesen. Felvettek és „első látásra szerelem” lett a színházzal. Engem sokként ért a rengeteg hatás: világ éltemben vonzódtam az össz-művészetiséghez: zenéltem, mozgással foglalkoztam. S egyszer csak felismertem, hogy a színházban mindezt egyben meg lehet csinálni.

– Hogy szeret össz-művészettel foglalkozni, az megmutatkozik A lepkegyűjtő-ben is: fantasztikus fényhatások, különleges videotechnika, zene épült szervesen a darabba.

– Igen, ilyenkor kiélem a bennem szunnyadó festőt.

– Shakespeare végigkísérte pályafutását rendezőként, színészként és koreográfusként is. Elég csak a Szentivánéji álom, a tavalyi nagy sikerű Macbeth, vagy a Lear király előadásaira gondolnunk. Shakespeare vitathatatlan zsenije mellett, személy szerint Önt mi fogta meg az író drámáiban?

– Valahogy nagyon „egy húron pendülök vele”.Erősen hat rám a munkássága. Engem igencsak érdekelnek a „határmezsgye” történetek: a valóság és az álom, a mitológia és a realitás határán. S úgy látom, ez Shakespeare-t is nagyon érdekelte. Ha a legutóbb rendezett darabjaimra, a Macbeth-re és a Szentivánéji álom-ra gondolok, ezek egyfelől belekóstolnak a mitológiába, másfelől nagyon is reális történetet mesélnek el. Egyébként A lepkegyűjtő-ben is – ami teljesen reál történet – nagyon foglalkoztatott a benne lévő álmok, álomképek megjelenítése.

– Létrehozták 2006-ban a ShakuEcho együttest Botos Évával…

– Igen, de ez a formáció jelenleg nem aktív. Nagyon sok dalt, daltöredéket írtam, és amikor Évával megismerkedtem, azt gondoltam, hogy most jött el az ideje, hogy ezeket a dalokat csokorba szedjem. Akkor adtunk egy látványszínházi koncertet az Új Színházban, 2007-ben. Egy évadon keresztül ment, majd egy ideig több változatban élt a produkció. Nagy sikere volt a daloknak, slágerlistások is lettek, és több filmbe is beválogatták őket. Aztán továbbléptünk.

– Mik a jövőbeni tervei színészként, rendezőként?

– Színészként nem igazán gondolok magamra, hat-hét éve már, hogy nem voltam színpadon. Őszintén szólva, nem is hiányzik. Elsősorban a rendezés elégít ki, az érdekel.

– Van darab-szerelme, amivel már foglalkozik – legalább gondolatban?

– A jövő évadomat már tudom. Tudom, hogy miket fogok rendezni – erről azonban még nem beszélhetek –, de a három felkérésből, kettőt én választhattam ki. Nagyon jó, hogy a színházak nyitottak arra, amit szeretnék.

– Volt a MAB web-sorozat. Tervez hasonlót a jövőben?

– Igen, e téren nagy terveim vannak. Pont Bereczki Zoliékkal gondolkozunk, hogy ebbe az irányba menjünk el. Borzasztóan izgat ez a fajta alkotás. De nagyon vonz a filmes megjelenítés is. A színházi előadásokhoz készítem a videókat, s ez mindig kacérkodás a filmkészítéssel.

– Megy-e a POSZT-ra, érinti-e a körülötte kialakult vihar? Mi a véleménye róla?

– Nem megyek – bár úgy tudom, off programként lesz A lepkegyűjtő a POSZT-on –, de azt gondolom, mindenkit érint a versenyrésszel kapcsolatban kialakult vihar. Mindenkit, aki színházzal foglalkozik. Nagyon szomorúan látom, ahogy a szakma felszámolja önmagát. Elkeserítő.

– Ebben lát politikai megnyilvánulást?

– Természetesen köze van ehhez a politikának, de az a siralmas, hogy a szakma mennyire alárendeli magát ennek. Pont a politika ellenében, a politika visszásságai miatt kellene egy nagyon erős, közös szakmának lennie. De azt látom, bármi miatt képesek vagyunk egymás torkát átvágni, és ez nagyon elszomorít. Olyan kevés kulturális eseményt támogat a politika – ezek közé tartozik a POSZT –, hogy ezt ilyen sikeresen gallyra tenni… A történteket nem lehet a politikára rákenni, még ha az is a mozgatórugója. Mindenki felelős, aki politikai érdekekből ássa alá a szakmát.

M. Koltai Judit

2015.04.17.
Forrás: Gepnarancs.hu