Az exportra is dolgozó Budapesti Operettszínház időnként repertoárjára tűz egy-egy, inkább a belső piacnak szóló előadást. A klasszikus operettek és a musicalek mellé felfért a műsorra egy jórészt pesti kuplékból álló zenés darab, az Én és a kisöcsém Eisemann Mihálytól.

A történet a színlap szerint egy mondatban is elmondható: Kató (Szinetár Dóra), a gazdag tápszergyáros (Földes Tamás) ábrándos, aluszékony lánya férfinak öltözve az itáliai Velencéig szalad, hogy megleckéztessen egy nagyképű, nőgyűlölő fickót (Dolhai Attila). Azt már csak mi tennénk hozzá, hogy mindezt fiúnak álcázva teszi, a végén pedig nem marad el a klasszikus operettfinálé: ásó, kapa, stb.

Az Én és a kisöcsém és a szerző másik népszerű műve, a Fekete Péter együtt körülbelül másfél operettnyi dalból áll, így egyik-másik slágert itt is, ott is megtalálhatjuk. Amik hiányoznak, azok a hagyományos bonvivános-primadonnás nagy áriák, tulajdonképpen szubrettek és táncos komikusok állnak a színpadon a tánckar mellett. A musical és az operett közötti határok elmosásának kísérletével nem most találkozunk először, azonban ez az előadás kétségtelenül alkalmas rá, hogy több generációt ültessen egymás mellé a Nagymező utcai színház széksoraiban.

Ennek leglátványosabb eszköze, az Operettszínházba most visszatérő Szinetár Dóra és a lírai musicalszerepeket kimaxoló, majd azoknak hátat fordító Dolhai Attila főszerepeltetése. Kelemen Katóként Szinetár újbóli felbukkanása egykori munkahelyén bravúrosra sikeredett. A szempillákat rebegtető, szerelmesen néző naivaszerepeket maga mögött hagyva érett színésznőként ad számot tehetségéről. Humorral, kiforrott színpadi egyéniséggel, bájjal és a műfajokon átívelő tánc és énektudással mutatta meg, hogy ennyi év távollét után is ő az úrnő a háznál. Férfit alakítva kitűnő stílusérzékkel mutatja be a maszkulin modorosságokat, amikor nőt játszik, olyan, mint egy Kabos-filmben a pajkos „kisnaccsága”.  Dolhai Attila pedig kiváló paródiát csinál a nagyvilági playboyok korai előképéhez tartozó Andersen nevű (sicc!) olasz macsó figurájából.

Fotó: Papp Krisztina

 

A lányáért és saját anyagi helyzetéért párhuzamosan aggódó papát, Kelemen Félixet Földes Tamás alakítja korrektül, a két éhhalál szélén vergődő magándetektív, Dr. Sas és Dr. Vas szerepét Peller Károly és Homonnay Zsolt kapták Réthly Attila rendezésében: újabb bizonyítéka annak, hogy a klasszikus szerepköröket időnként el lehet hagyni: az örök hősszerelmes Homonnay Zsolt kirándulása a táncos komikus mesterségben nem sikerült rosszul. Peller Károly mellett Szendy Szilvi szinte az egyetlen, aki körül úgy fordult meg a világ, hogy a helyén maradt, kedves, üdítő a játéka most is.

Az előadás legnagyobb trujáva azonban a két nyomozónál gyakornokként és szponzorként szolgáló Zolestyák szerepében színpadra lépő Jordán Tamás szerepeltetése. Jordán rég nem látott színt hoz az operett világába. A legvaskosabb poénok is megnemesednek a szájából, egyéniségét pedig nem az előadással szemben, hanem érdekében használja: nem próbál kívülálló lenni, nem szégyell fogaskeréknek állni a gépezetbe. Nem derogál neki olyan női jelmezt sem húzni magára, mint a Csengetett, Mylord? Lady Lavenderje, amikor szökni próbál Dolby kapitánnyal, és férfiként is tökéletesen képes megmutatni a pénzleső dzsigolók által kihasznált gazdag vénasszonyok szánni való tragédiáját.

A filmszerű, gyors ütemű rendezés olykor a kelleténél valamivel több mókás hangeffektet, korszerűsítő elemet (Muszáj minden darabban szelfizni?) tartalmaz; néha már-már egy Tom és Jerry rajzfilmben érezzük magunkat, azonban Lőrinczy Attila átirata, Bolba Tamás és munkatársainak áthangszerelése Réthly friss szemléletével kimondottan fogyasztható, élvezhető előadást hozott létre, Lőcsey Jenő koreográfiája szépen siklik a jazzes hangzáson. Túri Erzsébet díszletei és Velich Rita jelmezei színes és hangos némafilm-világot idéznek. 

Fotó: Papp Krisztina

 

Az Én és a kisöcsém az Operettszínházban nézhető, nézendő.

2015.03.16.
Forrás: Vanyabacsi.blog.hu