Mi legyen? Sarah, a titokzatos és érzéki, rőt hajú nevelőnő hozzámenjen-e törvénytelen gyermeke apjához, a belé szenvedélyesen szerelmes, arisztokrata származású amatőr geológushoz, Charles-hoz, vagy válassza inkább a függetlenséget, a viktoriánus Angliában botrányosnak tekintett leányanyaságot?
 

Mi legyen? Sarah, a titokzatos és érzéki, rőt hajú nevelőnő hozzámenjen-e törvénytelen gyermeke apjához, a belé szenvedélyesen szerelmes, arisztokrata származású amatőr geológushoz, Charles-hoz, vagy válassza inkább a függetlenséget, a viktoriánus Angliában botrányosnak tekintett leányanyaságot? Esetleg a férfi vegye el csinos, ám meglehetősen konvencionális gondolkodású, gazdag polgárlány menyasszonyát? A Francia hadnagy szeretője című, 1969-ben megjelent regényében John Fowles előzékenyen átengedte a döntést az olvasónak. Három befejezést is kreált: az egyiket, a tizenkilencedik századi angol társadalmi elvárásoknak, illetve a korabeli romantikus regény hagyományainak leginkább megfelelőt (ebben a főhős természetesen az "elbukott" nőről mond le) egyenesen a mű közepébe illesztette. De nem a háromszorosan nyitott végződés volt alkotásának egyetlen újdonsága. Az 1867-ben játszódó, a viktoriánus regényírási technikákat utánozó és egyben parodizáló szerelmi történetbe folyton-folyvást beleszól a száz évvel később élő író-narrátor, aki nemcsak szereplői viselkedését boncolgatja (bár bevallja, hogy legtitkosabb gondolataikat ő maga sem ismeri), hanem hosszasan értekezik az Isten teremtette világba vetett hitet alaposan megingató Darwin nézeteiről, a korabeli fogamzásgátlás szegényes eszközeiről vagy éppen a cselekmény idejéhez képest fél évszázaddal ké-sőbb tevékenykedő Freud teóriáiról. Fowlesnak a francia egzisztencializmus és a nouveau roman (új regény) hatását mutató kísérleti regénye - amelyben kortárs mestereit, Alain Robbe-Grillet-t és Roland Barthes-t az író-narrátor meg is nevezi - mára szerte a világon egyetemi tananyag. Általa tanulják a diákok, mi is az a posztmodern az irodalomban.

Bár összesen hat regényt jelentetett meg (állítólag másik kilenc kézirat formájában egyelőre az íróasztalfiókjában hever), az angol tanszékek szinte mindenütt három, a közönség körében is legnépszerűbb műve - A francia hadnagy, illetve az azokat megelőzően írt A lepkegyűjtő és A mágus - valamelyikét indították el a kanonizáció útján. Még Nagy-Britanniában is, bár lehet valami abban, hogy a brit irodalmi élet hivatásosai teljesen soha meg nem szűnő gyanakvással tekintettek a délnyugat-angliai tengerparti kisvárosban, Lyme Regisben ez év november 5-én, 79 éves korában elhunyt John Fowles alkotásaira. A gyászhírt közreadó BBC News A mágus (1966) kapcsán nem mulasztotta el megjegyezni, hogy "kultuszkönyv lett - az Egyesült Államokban"; a szintén brit Independent online kiadása pedig egyébként sem túl barátságos a nekrológjában: még azt is megpendítette, hogy A francia hadnagy szeretőjének a posztmodern írás iskolapéldájának tartott alternatív befejezéseit Fowles csak első felesége és múzsája nógatására írta a műbe.

A már-már rosszindulatúnak nevezhető bizalmatlanságot az válthatta ki, hogy első publikált regénye, a műfajában ma már klasszikusnak számító A lepkegyűjtő (1963) pszichothriller volt, s ezt a regényformát nem nagyon kedvelik a tudós irodalmárok. A gyanakvást csak fokozhatta, hogy a mű irigylésre méltó anyagi hasznot hozott. Lehetővé tette, hogy az addig középiskolákban tanító Fowles az alig háromezer lakosú Lyme Regisben 1963-ban elegáns, tengerparti házat vásároljon magának, és attól kezdve minden idejét az írásnak szentelhesse. (Mindig írónak készült, bár azért a tanításnak is hasznát látta, mivel úgy vélte, alaposan megismerhette a hiábavalóság érzetét.) A brit kritikusok fenntartásai dacára pályája csúcsán, a '60-as-'70-es években Fowles a világ minden részéről befolyt, a fordítások jogaiért járó honoráriumok mellett - 1977-ben például egyetlen héten belül félmillió dollárt kapott Daniel Martin című, félig-meddig önéletrajzi regényéért és A francia hadnagy szeretője filmreviteli jogáért - a virtuozitását elismerő, főként Amerikából érkező kritikákat is bezsebelhetett.

Amint nyomtatásban megjelentek, előző két sikerkönyvét, A lepkegyűjtőt és A mágust is hamarosan megfilmesítették; igaz, az utóbbi hatalmasat bukott. E filmről jegyezte meg az amerikai filmrendező-színész Woody Allen, hogy "ha újra végig kellene élnem az életemet, mindent pontosan ugyanúgy csinálnék, kivéve, hogy nem nézném meg A mágust". A francia hadnagy szeretője filmváltozatát viszont, amelynek forgatókönyvét az idén Nobel-díjjal kitüntetett Harold Pinter írta, s amelyben Meryl Streep és Jeremy Irons játszotta a főszerepet, 1981-ben öt Oscarra is jelölték. (Ennek a filmreviteléhez kellett a legtöbb idő és energia: Fowles már a könyv megjelenésekor megpróbálkozott vele, de A mágus kudarca után, amelynek ő maga írta a forgatókönyvét, jobbnak látta, ha erre a feladatra valaki mást keres. Ám a kiszemelt író azzal utasította el a felkérését, hogy "nem vesz részt egy olyan történet népszerűsítésében, amely ennyire egyértelműen nőpárti".)

Regényei közül elsőként, 1969-ben, A lepkegyűjtőt fordították le magyarra - ma már a negyedik kiadásánál tart, A francia hadnagy 1983 óta a másodiknál. A mágust viszonylag későn, 2001-ben ismerhették meg a magyarul olvasók. A Daniel Martin fordítása 2003-ban jelent meg.

Művei hűvös hazai fogadtatásától talán nem független, hogy már negyven éve kivonult a világból. Míg 1990-ben elhunyt első felesége szenvedett a magánytól, és ha csak lehetett, Londonba utazott, John Fowles ritkán hagyta el Lyme Regis-i házukat, melynek ablaka arra a kopár partszakaszra néz, amelynek hullámtörő gátján a mélabús Sarah először találkozik Charlesszal. Az író nemegyszer panaszkodott a turisták inváziójára (ők azért mennek, mert A francia hadnagy szeretője híressé tette a várost), és utálta a hírnevét. Úgy érezte, üldözik a kíváncsiskodó olvasók. Inkább tartotta magát európai, mint angol írónak. Annyi bizonyos, hogy a huszadik század második felének jelentős regényírója volt.

2005.12.01.
Forrás: Magyarnarancs.hu