A művészt hét zenész és egy meglepetésvendég is elkíséri élőzenés fellépésére, amellyel az országot járja, Mindeközben prózai szerepre is készül, nem is akármilyenre. Amint azt a Baja.hu-nak is elmondta: a naptári évet pihenéssel kezdte, februártól azonban megújult energiával tér vissza a színpadra. 
– Talán érdekesnek tűnik, hogy valaki a naptári év elején vesz ki szabadságot, de a színpadi emberek életére jellemző, hogy akkor dolgozunk, amikor mások pihennek, és akkor pihenünk, amikor mások dolgoznak. A szabadsággal sincs ez másként. Az egész nyarat végigdolgozom azért, hogy az emberek pihenés közben zenét hallgathassanak, nyári színházat nézhessenek, jól érezzék magukat. Ilyenkor januárban, évkezdéskor kicsit lazíthatunk. Ezért választottam ezt az időszakot, és bár végül is csak a második részét tettem szabaddá, de elég volt ahhoz, hogy feltöltődjek, és energiával telve térjek vissza. 
– A visszatérés első helyszíne Baja lesz? 
– Az egyik első állomása lesz a bajai koncert, amit több is követ majd. Tavaly januárban nagy örömömre, valószínűleg a Sztárban sztár sikerének és a sok évi építkező munkánknak köszönhetően eljutottunk oda, hogy komoly, felkészült zenészekkel dolgozunk. A műsor gerincét a 2010-ben megjelent szóló albumom anyaga alkotja. Jól begyakorolt műsorral érkezünk, és remélem, hogy ennél több igazából nem is kell. Ma nagy divat a látvány, de szerintem szükségünk van kicsit újra az itt és mostban lenni. Egyre inkább elvisz minket a technika, a közösségi média az egyedüllét, a gombok nyomogatásának virtuális világába. Éppen ezért az én koncertjeim azzal a szándékkal jöttek létre, hogy valóban együtt tudjunk lenni azokkal az emberekkel, akikkel egy légtérben tartózkodunk. Szeretném, ha az emberek felállnának a zenére, örömmel néznének egymásra, látva, hogy a többiek is ugyanazt az örömöt érzik. Tapasztalatból mondom: ezek az örömök meghatványozzák egymást, és nagyon jól hatnak vissza az ember lelkére. Ahogyan egy színházi előadás is a maga mélységeivel és gondolatiságával, ugyanúgy a popzene is képes erre a maga erejével. Az én dolgom úgy felépíteni a műsort, hogy be tudjam vonni az embereket. 
– Egészen új éned mutatkozik most be?
– Inkább visszatérek a legrégebbi énemhez. A színházi munkát később kezdtem el, mint a zenélést. A 90-es évek elején kezdő zenészként már nagyon sokat kluboztunk Budapesten. Az akkori zenekarból kivétel nélkül mindenki zenész maradt, bár nem mindenki ebben az országban.
– Te viszont azóta nagyon összetett, mozgalmas, sokrétű pályát futottál be. Talán emiatt felejtik el az emberek, hogy elsősorban popzenész vagy. 
– Nem is kell másképp gondolniuk rám, mint ahogy egyébként tennék. Ezt a sokszínűséget nyújtom mindenben. Nem tudnék kizárólag popzenével, zenés avagy prózai színházzal foglalkozni. Örülök, hogy ebbe az országba, ebbe a színházi struktúrába születhettem. A repertoárszínház lényege, hogy nagyon sokféle bőrbe lehet belebújni, és mellette zenélni. Imádom a tévézést is, és azt, hogy vetésforgóban lehet szerepeket cserélni.
– Három éve nem énekelsz musicalt. Nem hiányzik ez a fajta megnyilvánulás? 
– Nagyon szeretem a zenét, és ezen keresztül nagyon megszerettem a zenés színházat is. Beszippantott a színházi világ. Dolgom volt vele. Most viszont úgy érzem, éppen nem ezzel van dolgom. Hiszek abban, hogy dolgunk van az életben. Az elmúlt évek alatt színpadi emberként nagyon fontossá vált, hogy mit tudok adni az embereknek. Nem szeretnék álszentnek látszani: természetesen azért mentem a színpadra, hogy engem szeressenek. Mindenki így van ezzel. Egy idő után azonban az ember rájön, hogy ebből muszáj visszaadnia valamit. A sok energia elkezd kifelé áradni. A hivatástudat mellett nekem dolgom van saját magammal, a saját személyiségem fejlődésével. Ezt pedig nem mindig ugyanabban a helyzetben tudom elérni. Most a popzenével van dolgom. Ez a műfaj kicsit szikárabb, de épp az egyszerűségében rejlik az az erő, amire nekem most szükségem van. A zenés színházzal kicsit most telítődtem. Nagyon sokat kaptam tőle, eljátszhattam az összes álomszerepet, többször meghalhattam vagy gyönyörűen megöregedhettem a színpadon. Most visszatérek a zenéhez.
– Közben azonban meglehetősen szélsőséges prózai szerepre is készülsz, a Lepkegyűjtő című regényből készült darab főszerepére.
– Nagyon nyomasztó történetről van szó. Foglalkozni kell a témával, mert fontos társadalmi problémát feszeget. Ezért vállaltam ezt a darabot, és bízom abban, hogy át is fog menni az üzenet. A történet lényege az önmérsékletnek azon foka, amikor a közmegegyezés alapján saját magunk számára jelöljük ki a határainkat. Ezek a határok nem mindig élesek, néha képlékenyek, de vannak dolgok az életben – és nem kell feltétlenül elmenni az emberrablásig –, amikor az a kérdés: mi magunk képesek vagyunk-e felismerni, hogy eddig tart a saját vonalunk, amit éppen egy élhető világ és a környezetünk miatt nem léphetünk át. Ha ezt nem ismerjük fel, akkor oda jut a világ, ahová a lepkegyűjtő is eljut: minden igazolhatóvá válik. A srác tulajdonképpen logikusan, teljesen követhetően és levezethetően megindokolja, hogy mindenért, amit a nővel elkövet, a nő maga a hibás. Szeretném, ha mindenki meglátná a darab aktuális társadalomkritikáját. Igenis magunk vagyunk felelősek azért, hogy hol tart ebben a pillanatban ez a társadalom. Nem vagyunk toleránsak, nem vagyunk elég együttműködőek, nincs igazi összefogás. Bízom abban, hogy ez a darab felháborodást eredményez, kérdéseket vet fel, beszélgetéseket indít el a témáról. 
– Hiszel a színház ilyen formában való oktató-nevelő hatásában?
– Kizárólag abban a színházban hiszek, ami valamit közvetíteni akar. Különböző emberekhez különbözőképpen kell szólni. Nem vagyunk egyformák, és most nem szintekre gondolok. Egyszerűen csak máshol tartunk az életünkben, ezért másként kezelünk helyzeteket. A színház nyelve is többféle lehet, de a szándék ugyanaz kell hogy legyen: kérdéseket, problémákat felvetni. A megoldást nem mi fogjuk megtalálni, de a figyelmet rá tudjuk irányítani egy adott jelenségre, és így beindulhat az arról való diskurzus.
– Minden szerepedre ennyire komolyan felkészülsz, mint a Lepkegyűjtőre? 
– Elképesztően megrázóak azok az élmények és történetek, amelyekkel a szerep kapcsán találkozom. Bár ezeket bizalmasan osztják meg velem, az élményeket valamilyen formában belegyúrom a karakterbe. Sok esetben az élet keményebb és megrázóbb, mint a kitalált történet. Ha az emberek tisztában lennének bizonyos helyzetekkel, akkor fellőnék magukat a Holdra... Sokkolni nem szabad, hanem meg kell találni azt a kaput, amelyen át be tudják engedni az élményt. Minden szerepem kapcsán nagyon a mélyére akarok ásni a karakter lélektanában. Amikor például Ferenc Józsefet játszottam az Elisabeth-ben, sokat olvastam a figura történelmi vonatkozásairól is, de sokkal jobban érdekelt az ember és a viszonyrendszere Elisabeth-el. Ehhez a felkészüléshez nem kellett elmennem pl. börtönbe vagy rendőrökkel beszélgetni. A Lepkegyűjtő esetében épp az a borzasztó, hogy nagyon sok hasonló anyag áll rendelkezésre, és nagyon mélyen bele lehet ásni a dolgokba. 
– Milyen eszközeid vannak ennek a sok nyomasztó élménynek a feldolgozására? 
– Ki kell játszani. Meg kell beszélni. Az egyik ilyen megbeszélésen, amit egy rendőrrel folytattam, részt vett a menedzserem is, akivel utána hosszasan beszélgettünk még erről. A rendőrnek ez már-már rutinszerű, hiszen hozzátartozik a mindennapi életéhez, így ő csaknem tárgyilagos hangnemben tudott beszélni róla. De aki hallgatja, teljesen a hatása alá kerül. Ez a mi szolgálatunk része, a közönség azonban az általunk ebből átszűrt esszenciát kapja. 
– A márciusi bemutató előtt azonban még láthatunk Baján. Milyen érzésekkel jössz ide? 
– Baja azért áll nagyon közel a szívemhez, mert itt él a kedvenc unokaöcsém, és gyakran nyaraltam náluk. Imádom a bajai halászlét is. Önálló koncerttel most először lépek fel, de duettezni már többször jöttünk. Vendéget is hozok most: már egy éve minden koncertemen fellép Veres Mónika Nika, akiről én régóta tudom, hogy nagyon jó énekes, a közös munka során azonban még mindig sikerült meglepetést okoznia elképesztő technikai és előadói képességeivel. Minden egyben lesz tehát egy felejthetetlen estéhez. 
Sándor Boglárka