Szinetár Dóra nemcsak a télről énekelt, az érzéseiről is szívesen beszélt (Fotó: Tofán Levente)

– A kézdivásárhelyi közönségnek többek közt erdélyi gyökereit is említette.

– Anyai nagyapám nagybányai, a kislányom dédnagyapja apai ágon Kolozsvárról származott, ezért elmondhatom, hogy létezik kötődés. De a vérségi szálakon túl ez a földrajzi tér érzelmileg is meghatározó számomra. Még pici lány voltam, amikor édesanyám, Hámori Ildikó a Csíksomlyói passióban Máriát személyesítette meg. A próbákon gyakran tartott az ölében, és ez az életérzés meghatározta a későbbi pályámat. Ezért régi vágyam volt, hogy eljussak Csíksomlyóra, és éppen mostani fellépésemkor nyílt erre alkalom. Elmondhatom, a hatása alatt vagyok, és nagyon irigykedem önökre, hogy viszonylag gyakrabban tudnak odalátogatni.

– Beszélt arról is, hogy élete során több alkalommal hatalmába kerítette egy nehezen elmagyarázható érzés, miszerint bizonyos élethelyzetekben érdemes kérni, mert léteznek segítő angyalok.

– Ezzel kapcsolatban úgy fogalmaznék, hogy önmagamat mélyen hívő, de vallástalan embernek tartom, mert az egyházakkal szemben fenntartásaim vannak. Viszont a Bibliát a világ egyik legcsodálatosabb alapművének tartom, mert az abban leírt alapigazságok működnek az életünkben. Például az ember azt kapja vissza, amit ad, és nem szabad senkit bántani, mert ezek visszahatnak az elkövetőre. Ezeket az alaptörvényeket a világ összes egyházai tanítják, csakhogy a lényeg sajnos gyakran elhalványul a külsőségek mellett. Az ember úgy van megalkotva, hogy fogadja el, és szeresse az embertársait. Egy keleti beavatás során tanították nekem, hogy ha kérünk, azt okosan fogalmazzuk meg, és amit kérünk, azzal soha semmilyen mértékben ne ártsunk másoknak. Például ha kérünk egy feladatot, azt csak akkor tegyük, ha azzal mástól nem veszünk el semmit. Tehát fogalmazzunk úgy, hogy a feladatot az érdemelje ki, aki alkalmas erre, és ha mi vagyunk azok, akkor mi fogjuk megkapni azt. Erre többször is adódott példa az életemben, amikor sikerült úgy megfogalmazni a kérésemet, hogy éreztem a segítséget.

– Kortalan nőnek tartják. A géneken túl mivel magyarázná ezt az állapotot? 

– Ha van titka az idő méltósággal megélt múlásának, akkor szerintem az, hogy nem kell félni tőle. Nincsenek olyan terveim, hogy felvarrassam majd a ráncaim, hiszen csodálom az édesanyámat, aki örömmel éli meg, hogy nagymama lehet, és nem kozmetikázza túl magát. Ha az ember szétnéz a környezetében, észreveheti: aki nem fél az öregedéstől, az lassabban öregszik!

– A nagyfiával közösen készült egy fotósorozat. Mintha egykorúak lennének…

– 18 évesen szültem a fiamat, és eddig csak egyszer mutattam meg őt a nyilvánosságnak, akkor is azért, mert erre felkértek, és ő is beleegyezett. Persze azért is, mert roppant büszke vagyok rá. Akárcsak a kislányomra, akit már érettebb korban vállaltam, de őt azért nem teszem ki a nyilvánosságnak, mert még túl kicsi, és hiszek abban, hogy el kell kerülni az olyan helyzeteket, amikor idegen emberek a képeket nézve mindenféléket gondolhatnak – mert ezek a gondolatok olyan energiákká alakulnak át, amelyek átmennek rá. Közszereplőként megtapasztaltam, érzem a hatását, és azt is, amikor félremagyarázzák egyes véleményeimet, és ezek visszahatnak rám. Ennek ellenére szívesen beszélek arról, hogy mit gondolok az életről és a világról, még ha a sajtó legtöbbször nem ilyesmikre kíváncsi, hanem a nyilvánosságra nem tartozó, magánjellegű kérdéseket feszeget.

Jancsó Katalin

Szerzõ: Hírmondó 

2015.01.07.
Forrás: Hirmondo.ro

A linkért ahonnan az interjó származik köszönet Dóra Mausznak.