Nekünk, magyaroknak mindig különleges, és szívet melengető érzés, ha egy hazai sztár látogat hozzánk, és ha csak egy kis időre is, elfeledteti a hétköznapi gondokat, és egy jó hangulatú magyaros estét varázsol a nagy angol forgatagba. Így volt ez Bereczki Zoltánnal is, aki a Stage in London felkérésére érkezett a szigetországba. Mint ahogy azt már megszokhattátok tőlem, most is ott voltam, fotóztam, dokumentáltam és benéztem a kulisszák mögé.

A helyszín ezúttal nem egy nagy koncertterem vagy szórakozóhely volt, hanem a családias hangulatot idéző Szent István Ház, ahol egyébként máskor is szoktak tartani magyar kötődésű rendezvényeket. Amikor megérkeztem a helyszínre már javában zajlott a fény és hangpróba, Zoli épp a fellépés dalait állította sorba, beénekelt és egyeztetett a hangtechnikusokkal. Izgalmas volt egy ilyen folyamatot is látni, hogy mi háttérmunka kell ahhoz, hogy például egy mikrofon megfelelő hangszínen szólaljon meg, vagy azt a teljesen emberi dolgot mikor még a művész civil ruhában sürög, forog a színpad körül és intézkedik.

Aztán elkezdett gyülekezni a tömeg a bejáratnál, mi pedig felvonultunk az öltözőbe rákészülni a koncertre, és ekkor volt nekem is alkalmam Zolival elbeszélgetni egy kicsit:

Nagyon izgalmas dolog, hogy itt lehetek, hisz egybekötöttem egy kis pihenéssel. Az volt az érzésem, hogy a nagy karácsonyi hajtás előtt muszáj egy kicsit feltöltődni, és lendületet szerezni. És hát nagy kedvencem London, a nyüzsgésével, a sokszínűségével, a hagyományaival.

Ha jól tudom ez lesz az első fellépésed Londonban. Mitől lesz más, mint a többi?
Itt lakó, itt élő embereknek énekelni többszörösen is izgalmas. Egyrészt valahogy minden sor, minden szöveg kap egy csavart, egy elképesztően erős, új értelmet. Például a „Szállj velem” című dalom, ami egy ars poétikus dal, és tényleg igazából csak arról szól, hogy nyissatok egy rést a szívetekbe, és tartsatok velem az én világomba. Egy koncertindító dal. De amikor a szigetországban énekli az ember, akkor pedig egy kicsit olyan, hogy szállj velem egy kicsit haza, ahova egy picit talán mindenkinek húz a szíve, ahova az ember tartozik.
Másrészt a dalok nincsenek annyira a kirakatban, az ember nem ezt hallja az autóradióban, vagy a plázában vásárolgatás közben, és talán később is jutnak el ide. Otthon azért mi a mindennapi élet részei vagyunk. És ez kicsit olyan nekem, mint amikor kezdtem a pályafutásom, hogy minden egyes koncert arról szólt, hogy a közönséget a nulláról kell megfogni, és ebben van egyfajta gyermeki izgalom. Szóval nagyon sokrétű a dolog, és kavarognak bennem az érzések. 

Akkor ezek szerint a dalokkal is ezek alapján készültél ma.
Igen, elsősorban az ember mindig azokhoz akar szólni, akiknek éppen énekel. Direkt megpróbáltam olyan dalokat választani, amik ebben a városban jelentenek most valamit az embereknek, itt és most van üzenetük, vagy itt és most tudnak erőt adni. Ezért került be például egy karácsonyi dalom is így az ünnepek felé közeledve.

Ha visszaugrunk egy kicsit az időben, akkor hogyan emlékszel vissza a kétezres évek elejére? Ekkor jött ki első szólóalbumod „Száz év” címmel, ami még nem volt átütő siker, illetve elkezdtél játszani az Operett Színházban és aztán te lettél az ország Mercutiója. Volt kedvenc szereped esetleg?
Az első albumot akkor csak nagyon nagyon kevesen ismerték, és engem is, és amikor megjött a Rómeó és Júlia sikere, utána kezdtek el rám is felfigyelni és a dalaimra. 
Nagyon kedves emlékeim vannak ebből az időszakból. Ugyanakkor ebben a városban joggal beszélhetünk arról a különbségről, ami az anszvit és a repertoár színház között van. 

(Egy kis háttérinfó: A második világháborút megelőzően a színházak többsége anszvit jellegű volt, egyetlen darab színpadra állítása után azt napi rendszerességgel gyakorlatilag kifulladásig játszották. A metódusnak nem csak a háború előtti időkben még jócskán gyerekcipőben járó mozikultúra mellett volt létjogosultsága, de ma is bevett módszer a legjobban futó New York-i, londoni teátrumok körében. 1945 után azonban Európa, így Magyarország is a német típusú repertoárszínházat vette át, melynek lényege, hogy egy színház párhuzamosan több darabot tart műsoron, műfajok egész skáláját felölelve.)

Mint színész, nekem abszolút a repertoár színház az, ami kedves. És ez azért van, mert biztos, hogy nem tudnék ugyanazzal az energiával heti hét előadást játszani egy, vagy több éven keresztül. Ezért mindig is, amikor színházban játszottam nem volt kedvenc szerepem, hanem nagyon élveztem minden nap azt, amit eljátszhatunk. Volt olyan időszak, hogy 8 darabban voltam benne 2005-2006 környékén. És voltak köztük szélsőséges karakterek is, például Mercutio, aki meghal nagyon fiatalon és egy felszabadult, életigenlő személyiség volt, ezzel szemben mondjuk a Ferenc József, akinek pont az a sors jut, hogy Elizabeth halála után tovább kell élnie és minden nap szembesülnie a tragédiával, egy zárt, katonás figura.

Mennyire voltatok jóbatárok, haverok, legjobb barátok az Operettes kollégákkal, hisz a legtöbb darabban ti játszottátok a főbb szerepeket. Gondolok itt Janza Katára, Dolhai Attilára, Szabó P. Szilveszterre, Mészáros Árpád Zsoltra.
Az hogy egy repertoár színház létrejön az azt is feltételezi, hogy egy társulat jön létre. Ellentétben ugye az anszvit játszással, hogy egy évre leszerződik egy csapat, és hogyha siker a darab, akkor lehet két évre, de azért utána általában szétszélednek és mindenki megy a maga útján. A repertoár színház pedig ugye 10-20 évre is összekovácsol egy csapatot, sőt a magyar színjátszás fejei azt gondolják, hogy kell is az, szükség van rá, hogy jobban, ismerjük egymást, mélyebben, baráti szinten. Így hát sokakkal összefonódott az életünk, Janza Katával, a főiskolát például Szabó P. Szilveszterrel együtt végeztem el, Dolhaival és a Mészáros Árpival nagyon sok időt töltöttünk együtt, turnéztunk, jártuk az országot a színházon kívüli koncertekkel, különféle fellépésekkel. Amikor nem előadás volt, akkor épp valahol máshol énekeltük a „Lehetsz király”-t. Olyan volt ekkoriban gyakorlatilag az életünk, hogy színház, próba, előadás, próba, ha pedig nem ott, akkor különböző éttermekben vártuk, hogy jöjjön értünk a busz, és vigyen minket a következő fellépésre.

Mikor, vagy mitől érezted azt, hogy ezt most abba kell hagyni, el kell jönni az Operettből?
Az ember ilyenkor belül mérlegel, nagyon sok dolog mérlegre kerül, és egyszercsak nekem ez hosszú távon billent el abba az irányba, hogy menni kell. És nem felborult a mérleg, mert a másik oldali serpenyőben is rengeteg-rengeteg jó dolog maradt. De az ember egyszer csak azt mondja, hogy meg kell újulni, hogy új utakat kell keresni, hogy már azt érzem, hogy másra vágyom.

Nem bántad meg soha ezt a döntésed?
Nem.
Visszamennél?
Nem…

Akkor menjünk tovább, és beszéljünk a tévés szerepléseidről. Hogyan kezdődött a tévés karriered? Ugye láthattunk a „Csináljuk a fesztivált”-ban, a „Szombat esti láz”-ban, a „Megasztár 6”-ban, a „Nagy Duett”-ben és a „Sztárban Sztár”-ban. 
Ez érdekes és hosszú folyamat volt, mert az egész a Dalnokok ligájával indult, ahol nem is voltam képernyőn, csak a háttérben dolgoztam az Operett Angyalainak (Szinetár Dóri, Janza Kata, Siménfalvy Ágota,Kékkovács Mara) zenei producereként. És ez egy fontos mérföldkővolt sok szempontból: Rengeteg embert megismertünk, sok dolgot láttunk, és tapasztaltunk, hogyan kell tévét csinálni, és hogyan nem szabad tévét csinálni. És mivel ez akkor nagyon jól sikerült, mi akkor ott leraktuk a névjegyünket, és aztán ebből indultak ki a későbbi, különböző meghívások. 
A tévézésben is a sokszínűséget, a repertoárt szeretem: Nagyon szeretek hátul is dolgozni, szeretem tudni, hogy mi történik, a hangbeálláson tudni akarom, hogy milyen effekttel dolgozik a hangmérnök, milyen hangszínt használ. Minden ilyennel tanul is az ember, illetve ki tudja élni magát. Bennem van egy adag exhibicionizmus, a színpadon nagyon jól érzem magam, de nagyon nagy szükségem van arra, hogy ezeket a fajta háttérmunkákat is csináljam, mert kiélem az alkotói vágyam. Az ember ezért ír dalt is: Nem csak elénekeled, ha nem ott akarsz lenni a hangszerelésnél, a keverésnél.

Melyik műsort szeretted a legjobban?
A Sztárban sztár első évadát. Ugye ebben nagyon sok minden benne volt a gyerekkoromból: hangutánzás, azok a zenék, nagy adag színház és hát popzene (Bereczki 2013-ban megnyerte a Sztárban Sztár első évadát, ezzel Magyarország legsokoldalúbb előadóművésze lett.)

A következő állomás a Játékkészítő című akciómese amellyel kapcsolatban nagy a titkolózás. Ugye egy dalt már meg lehet hallgatni, az Álmodd meg a csodát. Mit tudsz erről az előadásról elmondani?
Ez egy új darab, ami a most épülő Tüskecsarnokban kerül bemutatásra december 27-28-29-30-án, négy napig lesz látható. Ami érdekes, hogy elképesztő mennyiségű, és minőségű szereplőgárdája van a darabnak: Nagy Feró, Alföldi Robi, Pokorny Lia, Oroszlán Szonja, Hajdu Steve, Király testvérek, Szabó Győző, Hien, jómagam, és még sokan mások. 

Vannak dalok és egy nagyon helyes alapsztori: fellázadnak a régi játékok, mint Hüvelyk Matyi, Piroska, Jancsi és Juliska, hogy ővelük már senki nem foglalkozik, mert minden gyerek a számítógépes játékokkal játszik. Ezért azt találták ki, hogy elmennek a játékkészítőhöz, hogy belőlük is csináljanak számítógépes játékot, amitől majd velük is újra játszani fognak. És ennek a kalandos történetéről szól a darab.
Nekem különösen fontos ez az előadás, hisz mérföldkövet jelent annyiban, hogy először írtam dalt egy musicalbe. A saját betétdalomat, a szólódalomat a darabban én írtam.

Beszéljünk egy kicsit a jövőről. Szerepelsz a Centrál Színházban, turnézol a lemezeddel, és ott vannak a tévés szereplések is. 
Jövőre újra lesz Sztárban sztár. Tavasszal a Centrál Színházban lesz bemutatóm a Lepkegyűjtő címmel, kétszemélyes darab, thriller. Szintén mérföldkő, hisz ilyen karaktert még nem játszottam. Kissé pszichopata fiú, aki megnyeri a lottóötöst és elszakad kissé a társadalomtól és belegabalyodik a saját képzeletébe. Elveszti a valósághoz való viszonyát, és elrabol egy lányt, akit egy pincébe zár, majd beleszeret. Egyenlőre ennyit árulhatok el, és még azt, hogy nagyon szeretnénk, ha ezzel a darabbal, majd újra visszatérhetnénk Londonba! 

Ezután a hosszú, jó kedélyű beszélgetés után az ember azt hinné, hogy vége is az estének, de hát még csak most jött a java, maga a koncert, a fellépés. Zolit telt ház fogadta, minden jegy elkelt. Közel kétszáz fő előtt adott igazi klubkoncertet. Családias hangulatú, jókedvű, közönséget beszéltetős, és megénekeltetős, megtáncoltatós este volt. Hallhattuk a legnagyobb slágereit, musicaleket, és egy két feldolgozást is. Felcsendült a Csókkirály, a Thriller, a Szállj velem, a Fényév távolság, a Hangokba zárva és a sokat emlegetett, kihagyhatatlan Lehetsz király is. 
A jó hangulatot fokozta a magyar büfé, szendvicsekkel, pogácsával, hazai sörökkel, és borokkal. Zoli pedig még a fellépés után egy órával is fotózkodott, aláírást osztogatott, és baráti hangulatban beszélgetett a köré gyűlt hallgatósággal. 
Köszönet a szervezőnek, Juhász Editnek, a Stage in London vezetőjének a remek hangulatú estéért, Köszönet a fotókért Balint Samadnak, és köszönet Bereczki Zoltán menedzserének, aki lehetővé tette a londoni fellépést és az interjút!

Cikkem a lexi.hu  magazin oldalán is olvasható! ;) :)

2014.11.27.
Forrás: Vikiavilagban.blog.hu/