– Elindult a Sztárban sztár új évada a TV2-n. Önt mivel lehet majd levenni a lábáról? 
– Azzal, ha elhiszem, amit látok. Azt, hogy ez mozdulatoktól, egy jól eltalált hangszíntől, vagy egy gesztustól hihető, nem tudnám megmondani. Valami jól eltalált összképet fogok majd keresni a produkciókban. 

– Tavaly ezt ki is próbálta. Mi volt a legnehezebb? 
– Azt az 5–6 órát kibírni, amire elkészül a maszk, a frizura és az esti megjelenés. Nekem legalábbis az volt a próbatétel. A többi része meg jutalomjáték. Jutalom és játék. A feladatok közül Michael Jackson alakításáért szenvedtem a legtöbbet. Pedig gyerekkoromban az egyik kedvenc szórakozásom volt, amikor azt játszottuk, hogy popsztárok vagyunk és a saját ikonjainkat utánoztuk. Michael Jacksont imádtam. A We Are the World-öt rongyosra hallgattam és minden énekest megpróbáltam eljátszani, de ő volt a kedvenc.

 

KÉPGALÉRIA

Bereczki Zoltán: Megtanultam elengedni dolgokat

Tudni kell akkor abbahagyni és lezárni dolgokat, amikor még teljes szívvel tudja csinálni az ember – vallja Bereczki Zoltán. Aki az elmúlt két évben ezt bizonyította is, miközben új, fontos feladatokat is talált. Fotó:TV2

Kattints a képre a teljes galéria megtekintéséhez!

– Akkor az egy popos korszak volt? 
– Popos, rockos, jazzes és komolyzenés. Édesapámnak volt egy fantasztikusan jó ízléssel összeválogatott bakelitlemez- gyűjteménye, amiben minden volt, olyan szélsőségek között, mint a Beatles és George Benson, vagy Máté Péter és a Beatrice. Ennek köszönhetően egyfolytában ment a lemezjátszó otthon és már egészen kisgyerek koromban sokféle zenét megismertem.

– Ehhez képest egy számítástechnikai szakközépiskolába járt. Pedig inkább úgy képzeltem volna, hogy elvont, hosszú hajú rockerként csak a humán tárgyak érdekelték a gimnáziumban. 
– Ehhez képest valóban hosszú volt a hajam a középiskolában, és éppen a Nirvana miatt. És a zenén kívül nem is érdekelt sok más, csakhogy a szüleim nagyon féltettek ettől a világtól és azt akarták, hogy tanuljak valami olyat, aminek a civil életben is hasznát vehetem. Hálás vagyok édesanyámnak, hogy ezt következetesen kihajtotta belőlem, mert utóbb kiderült, mekkora mázli volt, hogy oda jártam. Ennek ma nagyon komoly hasznát veszem. 

– Ha munkáról van szó, maximalista? 
– Szinte minden energiámmal képes vagyok akarni azt, hogy jó legyen, amit csinálok. De ez nem maximalizmus. A maximalistát inkább a hibák érdeklik, azok ellen dolgozik. Míg én élvezettel csinálom a munkám, és azt akarom, hogy olyan jó legyen, amilyen csak lehet.  Én mindent csak akkor és addig tudok csinálni, amíg erős érzelmi töltést érzek magamban. Engem a szenvedély éltet. 

– Az mennyire volt fontos, hogy győzzön és a legjobb legyen? 
– Aki nem úgy megy ki focizni, hogy gólt akar rúgni, az inkább ne is menjen...

– És akkor mi van, ha mégsem sikerül gólt rúgni? 
– A pályán is úgy van, akárcsak az életben: nem mindig sikerül elsőre. Van úgy, hogy hússzor rárúgom, mire egyszer bemegy.

– Szólóban vagy inkább csapatban? 
– A musicales évek kicsit elhomályosították, de szólóban indultam, arra készültem. Már a színművészeti előtt kluboztam a funkyzenekarommal és 2001-ben a Sony Music megjelentette az első szólólemezem is. Ebbe robbant bele a Rómeó és Júlia sikere, ami kicsit elsodorta a szólókarriert. Remek korszak volt, ettől függetlenül semmi nem jelent annál nagyobb élményt, mint egy élő zenekaros koncert. Most, amikor az Álomkép lemezemmel saját zenekarral turnézok, számomra az maga a felhőtlen és abszolút boldogság. 

– A Centrál Színházban két prózai darabban is játszik. Ez komoly váltás volt? – A feladatok és a partnerek miatt volt az. Kern Andrással egy színpadon lenni, az minden alkalommal olyan, mint egy mesterkurzus. 

– Mit tanult belőle? 
– Rengeteg mindent, például azt, hogy nem kell betojni a legnagyobbaktól, mert ők a legkedvesebb emberek. 

– Két éve nagy sikereket hagyott ott az Operettszínházban. Megkapta azt, amiért akkor elindult onnan? 
– Nagyon sok minden volt a szívemben és a fejemben, és úgy érzem, hogy az elmúlt két év igazolta az akkori döntést. Friss levegőre, új helyzetekre, tapasztalatokra volt szükségem. 18 évet töltöttem zenés színpadon, rengeteget dolgoztam. Csendre és egész másfajta pörgésre egyszerre vágytam. Új kollégákat akartam megismerni, és nemcsak a karrierem, de a személyiségfejlődésem miatt is szükségem volt a váltásra.

– Hasonló, fontos helyzetekben tudatosan vagy inkább ösztönből dönt? 
– A zsigereimmel. Igyekszem nyitott lenni és észrevenni, mire tanít meg egy-egy helyzet. Figyelem a gyomrom, és ha valamitől összerándul, azt inkább akkor sem csinálom, ha érdekel. De ha mondjuk beleborzongok valamibe, akkor úgy is belevágok, ha félek tőle. Összeszedem a bátorságomat és csinálom. Mint amikor kiírtuk a nevünket és kitaláltuk, hogy csinálunk egy duett koncertet az Arénában. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy eljön 12 ezer ember, de eljött.

– Szeptember 20-án volt az utolsó duett koncertjük Szinetár Dórával. Ezt a döntést hogy hozták meg? 
– Szép lassan megszületett. Tudni kell abbahagyni és lezárni dolgokat, még akkor, amikor teljes szívvel tudja csinálni az ember. 

– Az életének ez a szakasza úgy látszik, a lezárásokról is szól. A válásából tanult valamit? 
– Megtanultam elengedni. Talán ez volt minden tanulság közül a legfontosabb. 

– Jól érzi már magát? 
– Igen. A legfontosabb dolog most, hogy a kislányom iskolás lett, úgyhogy nagyon meghatottan és büszkén viszem reggelente.

2014.10.10.
Forrás: Kiskegyed.hu