Interjúk : Eklektika – Szinetár Dórával beszélgettünk |
Eklektika – Szinetár Dórával beszélgettünk
2014.09.28. 19:07
Mi történik most veled?
Az elmúlt évek során, stabil, egystílusú ember voltam. Valószínűleg azért is történt most ennyi változás az életemben. Belül ezek a változások folyamatosan zajlottak, de kívül nem akartam ezeket megélni. Mintha nem akartam volna a változásokkal szembesülni. Megpróbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történne, semmi sem változna. Nem hiszek a külsőségekben. Nem attól érzem nőnek magam, hogy hosszú hajat viselek vagy rövidet, hogy szoknya van rajtam vagy nadrág, akárhogyan is nézek ki, attól még én, én vagyok, a fontos, hogy ne a külső hanem a belső értékeim miatt szeressenek.
Eklektika – Szinetár Dórával beszélgettünk - Fotó: Baranyi Ágnes
Azért ez egy színésznő szájából különösen hangzik!
A színészet többek között arról szól, hogy van egy gyurmázható, képlékeny saját személyiséged, amit a külsőségek segítségével arra használsz, hogy mások bőrébe bújj, hogy minél többféle karaktert tudj eljátszani. Attól kezdve, hogy önálló előadóként lépek a színpadra, már bonyolultabb. Magamat kell megfogalmaznom, hogy milyen vagyok én. Nagyon sok olyan színész kollegám van, akit az utcán normális esetben meg sem ismernének. Ezt csak a média világ igényli, hogy civilben is ki legyél találva, legyél valamilyen
Eklektika – Szinetár Dórával beszélgettünk - Fotó: Baranyi Ágnes
Ha megnézünk egy hollywoodi színészt – rajtuk lehet ezt a legjobban megmutatni. Látni, amikor egy jó karakterszínész mondjuk gyilkost játszik, akkor a paparadzi képeken borostásan, teljesen lepukkanva néznek ki a mindennapokban is. Egy forgatás nagyon el tudja vinni civilben is az életük külsőségeit. Ez így van akkor is, ha kövéret kell játszani vagy anorexiásat. Idehaza repertoár színházakban játszunk. Amikor az ember hétfőn gyilkost játszik, kedden családapát, szerdán kövéret, csütörtökön vékonyat, akkor ezt elég nehéz lenne ugyanígy fizikailag is átélni. Ebben a repertoár színházi világban a lehetőségek nagyon ritkán adják meg azt, hogy ilyen szinten azonosulni lehessen egy szereppel. Más a helyzet azokkal, akik folyamatos szereplői a televíziós világnak, nekik muszáj „viselniük” magukat kitalálni valamit, ami megkülönbözteti őket a mindennapi emberektől. Bennem sosem volt olyan vágy, hogy engem civilben mindenki megismerjen, hogy én legyek az a lány, aki mindig sapkában jár, aki összetéveszthetetlenül nagyon vörös hajú vagy agyonsminkelt.
Mit akarsz megmutatni magadból?
A megjelenésem a mindennapi hangulatállapotom sokféleségét tükrözi. Sokféleképpen létezem. Látható vagyok közértben, álmosan smink nélkül, tréning nadrágban, tornacipőben, mint bárki más. A musical énekesi szerepléseim során jutottam el oda, megkívánták tőlem is, hogy úgy nézzek ki, mint egy romantikus, klasszikus nő. A fotózásokon igyekeztem megfelelni ennek a képnek és ilyennek is láttak általa az emberek. A rólam szóló cikkekhez, még ha épp a civil létezésről beszéltem is bennük épp, automatikusan a profi, musical királylányos képeket használták. Most, hogy ritkábban énekelek fellépéseken musical dalokat, megérett bennem az a vágy, hogy végre változtassak, megfogalmazzam magamat, hogy milyen vagyok. Ennek lett ez a rövidre vágott haj is a következménye. A változásaim lényege csupán annyi, hogy azt az arcomat látják, ami egyébként is volt, csak nem látták, mert nem erre voltak kíváncsiak.
Eklektika – Szinetár Dórával beszélgettünk - Fotó: Baranyi Ágnes
Ez a külsőd, a frizurád egy tiltakozó, vadóc kamaszlányra emlékeztet, ilyen vagy?
Utoljára nyolc-kilenc éves koromban volt ilyen a hajam. Ez volt az életemben az az utolsó olyan állapot, amikor tökéletesen felhőtlenül, felelősség nélkül élhettem az életemet. Persze sokszor voltam azóta is nagyon boldog, de onnét kezdve, hogy a munkám elindult, különféle kapcsolataim lettek, megszülettek a gyerekeim felelős lettem - bár a maga természetes módján -, de megszűnt ez az idilli, önfeledt kamaszlány állapot. Természetesen nem azt mondtam a fodrásznak, hogy szeretnék úgy kinézni, mint nyolcéves koromban. Nagyon nem szeretem azt érezni, hogy elvárnak tőlem valamit és nagyon bírom azt, amikor rám néznek és nem értik mi történik.
Hogyan zajlik egy ilyen változás, egy költözés, kidobálsz mindent?
A szüleim háborús gyerekek. Az az értékrend, amit ők képviseltek, az nekem nagyon fontos. Az életmódom, praktikus értelemben is ebben gyökerezik. Például a spájz mindig tele van, aminek a lényege, ha valami történik, akkor is legalább egy hétig legyen élelmiszerünk. A szüleimnek van egy helyisége - mi pecónak hívjuk - egy tároló, a bejárónő szokta mondani: a szartól a repülőig minden van benne. Édesanyámtól nem tudok olyat kérni, ami ott ne lenne. Lehet kicsit ütött-kopott, hiányzik egy foga, de van. Az elmúlt évek során rengeteg tárgytól megszabadultam, egy beteges rendrakó voltam, mire rájöttem, hogy magamban, belül szeretnék rendet rakni. Azokat őriztem meg, amelyeket szeretek, amelyekhez érzelmek kötődnek. A rizslámpa gyönyörű szép, anyukámtól kaptam, a másikat meg Zolitól. Tele vagyok egymáshoz nem illő dolgokkal, de így együtt annyira eklektikus és ezért szeretem. A koncert műsoraim is ilyenek. Teljes zűrzavar, ha leírom egy papírra: együtt egy francia sanzon, egy musical dal, egy mai sláger, egy diszkó szám. Ezeket is csupán annyi köti össze, hogy szeretem őket. Ezért vagyok vele úgy, hogy a nagyapámtól kapott ezüst zenedobozt simán odarakom a só-liszt gyurma sündisznó mellé, amit a kislányom csinált - szerintem jól néz ki. Talán egy design katalógusba nem így tenném.
Eklektika – Szinetár Dórával beszélgettünk - Fotó: Baranyi Ágnes
Nagyon szeretjük az ünnepeket. Egy nagyon furcsa, vegyes családból jövök. Az apukám családja egy olyan zsidó család, ahol sosem tartottak zsidó ünnepeket. Anyukám meg egy olyan katolikus családból származik, ahol a nagyanyám, aki megtanított imádkozni, amikor vele aludtam el minden este elmondatta a „Mi atyánkat”, rosszul. Nálunk a karácsony elég beszédes, ahogyan el szoktam nézni az én drága zsidó apukámat, aki Szenteste teljesen lelkesen megáll a karácsonyfa előtt. Vannak jó pofa díszeink, amit erre az észak-német fenyőünnepből felállított fára teszünk. Van egy mikulásos, ami arról szól, hogy az orosz ortodox püspök, Szent Miklós lila palástban megtetszett a Coca Colának, felöltöztették pirosba és ezt az amerikai sületlenséget, hogy a kéményen át bemászik és ajándékot hoz, összehoztuk Jézus születésnapján, a zsidó apukámmal. Ilyen az én életem, semmi nem illik össze, teljesen eklektikus, de mégis megéljük mindazt az érzést, amiről ez szól és ezt szeretem.
Ennek a kis kartonpapír makettnek is, van története?
A színészi pályámnak nagyon fontos állomása volt az Operettszínházi Rómeó és Júlia előadás. Már ismert színész voltam előtte is, de úgy éltük meg ott mindannyian, hogy ez egy nagy állomása a magyar zenés színjátszásnak. Az eredeti Shakespeare mű mai pop-zenébe ágyazásával csomó olyan embert tudott a színház bevonzani, akik addig sosem jártak még ilyen helyen. Egy egész ország tudott róla, hogy van egy Rómeó és Júlia előadás az Operettben. Eseménnyé vált. Ez csodálatos volt számunkra. Ez az előadás nagy díszlet-makettjéből Júlia hálószobája, Kerényi Miklós Gábor, akkori igazgatóm irodájából csentem el, szerintem azóta is keresi.
Eklektika – Szinetár Dórával beszélgettünk - Fotó: Baranyi Ágnes
Manapság az emberek távol akarnak élni a családjuktól, miért kezdtetek az összeköltözésbe?
18 évesen elköltöztem otthonról, a szüleim szerető karjai elöl elmenekültem, egészen Dánia határáig. Most ennek a költözésnek van itt az ideje. Van egy könyv, Rüdiger Dahlke, a Sorsfordulók címmel. Arról ír, amit én is hiszek, hogy az ember életszakaszainak meg van a maga feladata. Minden életszakaszt a maga feladata szerint kellene tudnunk megélni. A születéstől a halálra való felkészülésig, amiről ebben a világban alig akarunk tudomást venni. Szimbolikusan fogalmazva, ha az életünk közepén húznánk egy vonalat, akkor annak mentén összehajtva egymás tükörképei lehetnek ezek az életszakaszok. Ahogyan gyermekkorunkban gondoskodnak rólunk a szüleink, idővel ők szorulnak gondoskodásra, ahogyan majd
Eklektika – Szinetár Dórával beszélgettünk - Fotó: Baranyi Ágnes
Nagyon fontos a család. Sokan azért tartanak attól, hogy együtt éljen a család, mert a szülők beleszólnak az életükbe. Igen, beleszólnak, de a gyereknek meg az a dolga, hogy negyven éves korára megtanuljon normálisan reagálni rá. Nagyon szeretem a szüleimet, egész életemben csak kaptam tőlük, és bízom benne, hogy ha összeköltözünk újra, most már nem csak az ő közelségük fog segíteni a mi gyakorlati életünkön, de én is viszaadhatok nekik valamit.
Szerző: Kékesi Zsolt
2014.09.28.
Forrás: Design.hu
|