* A közelmúltban felkerült a világhálóra egy videoüzenet, melyben kifejted álláspontod egy társadalmi megmozdulás (az ALS-betegségben szenvedők támogatására kezdeményezett jeges vizes „kihívás”) kapcsán. Miért érezted fontosnak, hogy közszereplőként hangot adj a véleményednek?

— Ez csak arról szólt, hogy azt láttam, leönteni magunkat egy vödör jeges vízzel már fontosabb lett az adományozásnál, és ez egy kicsit túlhaladta a kezdeményezés szándékát. Nagyon szeretem az életben az egyensúlyt. Szerintem egy jó világban jelen van a rossz, mindenhol látnunk kell ugyanis a rosszat ahhoz, hogy értékelni tudjuk a jót. De ha azt tapasztalom, hogy ez az arány ide-oda billeg, akkor reflexből elkezdek kiabálni, hogy legyünk észnél. Úgy gondolom, egy művész egyszerűen nem létezhet szociális érzékenység nélkül. Még egy kétmondatos szerepet sem tudnék megformálni, ha nem volna empátiakészségem — márpedig van, néha talán egy kicsit erős is. Nem egészen egy éve egy elég nagy nézősereg előtt ajánlottam fel kétmillió forintot. Abban a pillanatban, amikor az rólam szólt, azt a pillanatot odaadtam egy olyan szervezetnek, amelyről azt gondoltam, szüksége van rá, és végre megtaláltam, hogyan tudom őt támogatni. A magánéletemben nem művészként veszek részt ezekben a dolgokban — amelyekkel nem szeretnék kérkedni —, de közszereplőként talán ezzel a videoüzenettel fel tudom rá hívni a figyelmet, hogy nem jó irányt vett ez a mozgalom. Örülök, hogy a videó vihart kavart, még a túlzó, nyomdafestéket nem tűrő megjegyzések ellenére is úgy érzem, megérte.

* Néhány éve otthagytad az Operettszínházat, most a Centrál Színházban láthat a közönség. Mit hozott az új munkahely?

— Nem szerződtem le a Centrál Színházhoz. Ez egy olyan munkakapcsolat, amely évről évre — immár harmadik éve — megújul. Az első darabom az Illatszertár volt. Puskás Tamás igazgató nagyon merész dolgot tett: mélyvízbe dobott. Felkért egy olyan prózai szerepre, amely nem egy musicalszínésznek való. A premieren nagyon kedvesen azt mondta, hogy ez volt élete legbátrabb, de talán a legjobb döntése is. Szóval, úgy tűnik, gyümölcsöző ez a kapcsolat. Éppen most adódott egy újabb lehetőség a közös munkára. A jövő tavasszal egy kétszemélyes darabot, egy jó kis thrillert mutatunk be. Egy egészen új szerepkörben próbálhatom ki magam: egy kissé torz személyiségű embert kell ugyanis eljátszanom. Ez mindig egy nagy felfedezés, egy olyan belső utazás, amely felszabadítja az embert, mivel olyan dolgokat tehet meg, amelyeket az életben nem tud, nem szabad megélnie. Például mindannyiunkkal megesett már, hogy legszívesebben megöltünk volna valakit, és a színpadon az ember kiélheti ezt az ősi ösztönt, mely mindenkiben ott van. Ezenkívül számos olyan csodálatos dolgot is felfedezhetünk egy karakter megformálása során, amelyet addig nem láthattunk a világban. Most ezt várom a legjobban, ez az, ami mozgatja a fantáziámat.

* A színházban tehát nem idegen tőled a kísérletezés. Szólóénekesként ez miben nyilvánul meg?

— Az a szerencsém, hogy musicalénekesként műfaji szabadságot élvezek, ebbe a műfajba ugyanis a magyar nótától kezdve a rockzenén és a klasszikus zenén át a dzsesszen keresztül minden belefér. Noha engem a világ musicalénekesként ismert meg — hiszen ez hozta a legnagyobb ismertséget számomra —, gyerekkoromban nagyon sok Nirvanát, Guns N’ Rosest, Metallicát, Eddát is hallgattam, Michael Jackson és mások zenéjén kívül. Abban a helyzetben vagyok tehát, hogy lehetek mindenevő és bármilyen zenét „csináló” is.

* E mellett a sokrétű tevékenység mellett hogyan sikerül minden mást — a családot, a magánéletet — összeegyeztetni?

— Ez egy menedzsmenti kérdés, melyben az embernek nagyon nagy segítségére lehet egy olyan munkatárs, mint amilyen Ferenczi Orsolya, a menedzserem. Ő pontosan tudja, hogy nagyon nagy igényem van arra, hogy minél több időt együtt tölthessek a családommal, elsősorban a kislányommal, ahogyan azt is, hogy mindemellett szerelmes vagyok a munkámba, tehát a fennmaradt időt színes ceruzával kirajzolhatja a naptáramban, legyen az színházi bemutató vagy koncertturné. A munka kiteljesít engem. Ha csak egy dolgot kellene csinálnom, azt hiszem, beszűkülnék. Számomra nagyon fontos a muzikalitás, a ritmus, a zeneiség, legyen szó zenéről vagy egy prózai darabról — mert annak is gyönyörű ritmusa, kottája, lüktetése van —, és ha ezt megtalálom benne, akkor boldogan csinálom.

* Milyen kapcsolódási pontok mentén építesz fel egy karaktert a személyiséged és a szerepeid között?

— A főiskolán az egyik színész tanárunk fejtette ki, hogy kétfajta bohóc-színésztípus létezik. Az egyik a saját lelkéből épít, a másik pedig utánoz, és nem feltétlenül bújik bele a szerepébe. Egy táblát tart maga elé. A végeredmény szempontjából nem biztos, hogy van különbség, hiszen mindkettőből kerülhet ki zseniális színész. Én az a fajta vagyok, aki önmagát keresi ezekben a dolgokban, ezért nem kell átlényegülnöm ahhoz, hogy újra önmagam lehessek. Szerintem annyi keresni- és felfedeznivalónk, annyiféle létezési formánk van, hogy akár több életen át is kereshetjük magunkat. Bár nincs rá bizonyítékom, de valahogy minden porcikámban azt érzem, hogy ez még csak nem is egy életre szól, mert amiről most beszélünk, az csak nagyon kis szegmense ennek, csak a zene körül tekergünk egy pici spirálban. Még nem mondtunk el egy verset — pedig az is művészet —, még nem festettünk meg egy képet, nem fotóztunk, nem mentünk ki biciklizni... Tehát annyi minden van, és olyan jó lenne, ha nem csak egy életbe kellene mindezt belesűríteni...

Fotó: Szabó Attila
 
* Mi táplálja benned ezt a hivatástudatot?

— Azt gondolom, hogy feladatunk van az életben. Az én feladatom — ha már a Jóisten adott valamilyen tehetséget —, hogy ezzel az adottsággal éljek, és továbbadjam azt az energiát, amely keresztüláramlik rajtam. Létrehozzak olyan dolgokat, amelyeket más nem tud, de látvánnyal, zenei élménnyel örömet tudok szerezni a mindennapokban. Elpazarolt energia — és valamiféle önnemazonosság — volna, ha nem azt csinálnám, amit onnan fentről kaptam. Elég, ha megnézzük például, hogy egy négytagú család hányszor tud elmenni egy koncertre egy évben. Ha, mondjuk, két koncert van, abból az enyém az egyik, és ezt választják ki a feltöltődésre, akkor nekem kutya kötelességem olyan élményt nyújtani nekik, amely elég energiát ad ahhoz, hogy a mindennapjaikban fél évig kitartson. Húsz év színpadi lét után most már mondhatom, hogy igenis tudok olyat adni, amit az emberek magukkal vihetnek, ha bíznak bennem. Az ő feladatuk csak annyi, hogy a szívük ajtaját egy résnyire megnyissák, és én be fogom oda tenni a lábamat, valami olyasmit próbálok nekik adni, ami talán eljut a szívükig, és hat a lelkükre. Az én dolgom, hogy végigvezessem őket egy úton, és ha jól csináljuk, akkor mosollyal az arcukon és egy icipicit elfáradva mennek haza.

* Mi az a visszacsatolás, amely megerősít abban, hogy ezt kell csinálnod?

— A taps. Ha azt mondom a közönségemnek, hogy énekeljétek velem, hogy nánáná, és ők eléneklik velem azt, hogy nánáná, akkor azt hiszem, annál több nem kell. Nem szabad túlértékelni sem a munkánkat. Ez egy emocionális műfaj. Ha megpróbálunk ebbe többet belemagyarázni, akkor tévedésben vagyunk. Ez a fajta egyszerű zene, melyet a szabadkai közönségnek is játszunk, az emóciókra, a lélekre kell hogy hasson. Egy kis mosolyt, egy kis csípőmozgást és néha egy kis tapsot kell, hogy kihozzon az emberekből. Semmi többet. 

Szerző: Gyurkovics Virág

2014.09.24.
Forrás: Hetnap.rs

A linkért ahonnan a cikk származik köszönet Timea Csikosnak.