Egy kis ízelítő a színház világából. Azoknak, akik szerint a színészi és rendezői pálya pofonegyszerű. Azoknak, akik ismerik a színházi közeget. És azoknak is, akik fergeteges szórakozással akarnak eltölteni egy estét.

Nincs olyan ember, akit ne foglalkoztatna a gondolat, hogy mi is zajlik egy színpad kulisszái mögött. Hogyan viselkednek a színészek a való életben, hogyan kerülnek a kellékek időben a helyükre, mi történik, ha valaki lekési a saját jelenetét. A karakterek – amellett, hogy nagyon viccesek – tökéletesen mutatják be a tipikus színésztípusokat: a fiatal színész, aki „nagyon sok híres rendezővel dolgozott és nem ehhez van szokva” (Bereczki Zoltán); a mindenkivel nagyon-nagyon kedves, minden konfliktus megoldani próbáló, idegesítő díva (Botos Éva); a mindig túl sokat és túl későn kérdező feledékeny színész (Cserna Antal); az alkoholista színészzseni (Papp János), az önző színésznőcske, aki csak a saját jelenetével törődik (Ágoston Katalin) és a húzónév, aki kapuzárási pánikban szenved (Pokorny Lia). Na meg persze ott van az idegösszeomlás szélén lévő rendező (Schmied Zoltán); a lábtörlőnek használt rendezőasszisztens (Szilágyi Csenge) és az alváshiányban szenvedő ügyelő (Vári-Kovács Péter).

A darab első felvonásában a főpróba estéjén vagyunk. A színészek még mindig nem tudják mikor kell bejönni, mit mikor kell kivinni és hogy tulajdonképpen miről is szól a darab. A rendező gyógypedagógus hangnemből vált agresszív állattá, kontaktlencsék potyognak ki, orrok véreznek, ajtók ragadnak be, egyszóval: káosz uralkodik. Nagy nehezen lemegy az első felvonás, és ezzel együtt a Függöny fel! első felvonása is véget ér. A második felvonás már a turnén játszódik és a mi a díszlet mögül nyerünk betekintést a darabba. Itt aztán zajlik az élet: frissen szakított szerelmesek alázzák egymást a színpadon és a kulisszák mögött, virágcsokor kerül a rossz nőhöz, whisky az alkoholistához. Miközben a színpadon megy a jelenet (mi nézők ezt csak halljuk, de nem látjuk), a háttérben a veszekedő, vérző vagy részeg színészek elfelejtenek bemenni a jelenetükbe és kikészíteni a kellékeket, elég kényelmetlen helyzetbe hozva ezzel színésztársaikat. Miután ismét lemegy (katasztrofálisan) az első felvonás, szünet nélkül kezdődik a Függöny fel! harmadik felvonása: bejön az ügyelő, zavartan bocsánatot kér a késésért, míg a háttérben ordítozás és csörömpölés hallatszódik. Majd ismét felmegy a függöny, a színésznők szétesve, elmosódott sminkkel és karmolásokkal az arcukon jelennek meg, mindenki elront mindent, a kellékek rosszkor vannak a rossz helyen, lassan már az improvizáció sem segít, és a kimerült színészek is kezdenek összeomlani. Miközben sorozatosan egymással szúrnak ki a színpadon, a képzeletbeli nézőnek fogalma sincs, miről szólhat ez a jelenet (mi tudjuk, hisz már láttuk) és a végén már a színészek könyörögnek a függönyért.

A Függöny fel! főként helyzetkomikumra épül, ezért elképesztő teljesítmény mind a színészektől, mind a rendezőtől ezt a darabot színpadra állítani, hiszen a második felvonás nagy része nem más, mint a háttérben zajló néma (!) játék. Míg a háttérben megy az első felvonás (amit csak hallunk), mi a kulisszák mögött egy folyamatos, szinte burleszkszerű játékot láthatunk, ahogy a színészek és a rendező megpróbálják a háttérből megmenteni a darabot (persze csak rontanak a helyzeten). Rég nevettem ennyit egy vígjátékon, nagyon szórakoztató és igaz volt az egész, mindenkinek csak ajánlani tudom, aki egy kis „színház a színházban” élményre vágyik. Aki pedig a színházban dolgozik vagy szeretne dolgozni: mindenképp váltson rá jegyet!

2013.10.21.
Forrás: Etpr.hu
A linkért ahonnan a cikk származik köszönet macikanak.