Kultura.hu 2012.08.23.

  2012.08.24. 13:55

 

– Sok szempontból igen. De valójában a színház nekem nem a zenés színpadot jelenti. Édesanyám a Nemzeti Színház színésznője volt, ott nőttem föl a nézőtéren. Nekem a színház az volt, amikor színészek a színpadról közölnek valamit. Később aztán kiderült, hogy ezt énekelve is át tudom adni, ez nagyon tetszett, szívesen csináltam, de ha vannak színházi gyökereim, akkor azok inkább a prózai formákhoz kötnek.

 

– Nem igazán, hiszen a zenés darabokkal párhuzamosan részt vettem ilyen előadásokban is. Mindig kihívás volt nekem, sokkal nagyobb feladat, mint zenében megfogalmazni magam. A zenés műfaj kevesebb szabadságot enged egy színésznek. Ha én egy mondatot a saját zenémmel mondok ki – hiszen amikor az ember beszél, a maga zenéjét adja –, az teljes színészi kifejezésmód. Amikor egy zeneszerző megírja hozzá a dallamot, az már bizonyos kötöttség: nagyon meg lehet szeretni, meg tudom találni benne a saját gondolataimat, de mégiscsak kötöttség.

 

– Be kell vallanom, hogy ez a teljesen őrült ötlet éppen tőlem származik. Amikor A szépség és a szörnyeteget játszottuk, a százharmincadik előadásnál jártunk, és már nyolcadszorra kellett visszamenni egy nagy aranyruhában a színpadra, viccből azt mondtam az öltöztetőlánynak, hogy legközelebb a raktárszínházban egy tolókocsiban szeretnék melegítőben monodrámát játszani… A nőiségnek az a fajta színpadi megnyilvánulása, ami a jelmezben és a külsőben nyilvánul meg, elég megterhelő. Elmeséltem Bori Tamásnak, aki most A mizantrópot rendezi, erre felcsillant a szeme: tessék, most megkapom a tolószéket.

 

– Persze, belőle minden különleges ötletet kinézek. Nagyon jól bevált, sokat segít a szerepemben. Végülis sikerült megindokolni, hogy Célimène miért ül tolószékben: nem nyomorék, csak eltörött a lába. Nekem például sokat segít ez a helyhez kötött forma, mert jól tudok koncentrálni arra, amit mondok. És persze nehéz is, mivel a mozgás mint alapvető eszköz a színpadon – nekem ez eléggé a sajátom – itt kikerül az eszköztáramból. Furcsa, a próbák folyamán azon kaptam magam, hogy megkérem a kollégáimat, hozzák oda a tárgyakat, mert nem tudok felállni, teljesen beleszoktam a szituációba. Izgalmas helyzet. Soha még nem ültem ennyit színpadon. A tolószék a darabban kicsit trón is, kifejezi a figura uralkodási vágyát. Azért vannak pillanatok, amikor jó lenne kipattanni onnan, de nem lehet, például ezzel is jól lehet játszani. Azért nem az egész estét töltöm a székben, hiszen a Quimby által írt dalbetéteket a szereplők „civilként” adják elő, ilyenkor én sem maradok a tolószékben. A dalok dramaturgiai szempontból nem a történet részei, hanem szinte fellélegzésként, zenés betétek formájában hangoznak el. Bori Tamás olyan dalokat keresett, amelyek szövegükben hajaznak a darab problémakörére.

 

– Körülbelül úgy, de nem viszik tovább a cselekményt, csak máshonnan világítják meg.

 

– Sokat dolgoztam vele, és egy idő után Célimène is változni kezdett az én irányomban.

 

– Nem, nem sokkal szelídebb, mint én magam, csak én megtanultam viselkedni, ő meg nem. A saját életemből kiindulva meg tudom érteni, hogy ő miért nem szelíd, meg tudom indokolni, akkor is, ha én nem így viselkedem hasonló élethelyzetekben. Igaz, én talán egy kicsit szerethetőbbé formálom, mint ahogyan játszani szokták. Ebben a figurában egy nőnek az összes létező arca és reakciója benne van, ettől nagyon izgalmas. De a sokféleségében én már meglátom a logikát, számomra konzekvens a lénye. Amilyen bonyolultnak tűnt az elején, annyira tisztán látom most, hogy milyen ez az ember. Molière Célimène-je nem az enyém, de én megláttam benne valamit, ami nagyon ismerős az én, a mi mai élethelyzeteinkből. Ő pontosan tudja, hogy kell viselkedni ahhoz, hogy szeressék, elfogadják abban a közegben, ami neki fontos. Mégis vannak pillanatok, amikor pont fordítva viselkedik: hirtelen rájön, hogy semmi nem számít, csak Alceste, a férfi, akit szeret. Ilyenkor majdnem átbillen, majdnem otthagy minden mást, de mindig történik valami, amitől visszazökken. A darab végén, amikor nyíltan döntenie kellene, a férfivel megy-e, vagy marad az élete díszletei között, mégis marad. Ezen a ponton én – ma már – nem ilyen vagyok, a mai fejemmel nem így döntenék. Ma már azt mondanám, hogy minden mehet a kukába, ha az, akit szeretek és aki szeret, fogja a kezemet és elvisz magával. De értem és érzem, hogy Célimène nem ezt választja.

 

– A rendező szerint azért lett jó ez a szereposztás, mert mindannyiunkban megvan szinte mindegyik figura. Azért említem ezt, mert bennem megvan a mizantróp is, sőt, ha választani lehetne, leginkább ő vagyok. Mélyen benne van a mi mai életünk, az biztos. Ma már teljesen hétköznapi jelenség, amit a mizantróp ostoroz: hogy egy társaságban szembe mosolygunk valakire, a háta mögött pedig szidjuk. Ma már csak az botrányos, ha az újság is megírja, ha valaki nyíltan felvállalja, mit gondol a másikról. Voltaképpen Célimène-en is akkor háborodnak föl a darabban, amikor egy levélben leírja ugyanazt, amit előtte szóban elmondott: szid embereket, akiket szembe dicsért. Mivel rosszabb ez leírva, mint elsuttogva? Azóta annyit romlott a világ, hogy ma már ez sem lenne bűn, gondot is okozott, hogy értsük, miért fordul hirtelen mindenki Célimène ellen.

 

- Makranczi Zalán kifejezetten szerethető mizantrópot játszik, aki nem folyton, kéretlenül fröcsögi szét a vádjait, hanem szinte szégyelli kimondani a véleményét. A darab végén elvonul remeteségbe, mégsem válik nevetségessé. Szeretni kell őt is, Célimène-t is, mert nem rosszak, csak boldogságra vágynak. Akiket viszont egyáltalán nem lehet szeretni – egy férfi és egy női szerep, Oronte és Arsinoé figurái –, azok számára nincs megbocsátás. Ők nem csupán boldogulni szeretnének, hanem győzni. Molière úgy írta meg ezt a két szerepet, hogy bennük testesül meg mindaz, amit a mizantróp gyűlöl: ők az ügyesek, a mindig és megfontoltan álságosak. Az ilyen embernek nem lehet megbocsátani. Ezek bűne sem nagyobb, mint a többieké, akik kínjukban, ügyetlenségükben, szeretetvágyukban követnek el hibákat, de amazok tudatosan és önösen ártanak a többieknek. Molière szépen megkülönbözteti a rosszat a rossztól, az esendőt a pusztítótól. Valójában mindannyian ugyanazokat a hibákat követjük el, de nem mindegy, milyen szándékkal.