- Azt írták a lapok, hogy könnyes búcsút vett az operettszínháztól. Megviselte az elválás?
- Messze nem annyira, mint számítottam. Hozzá tartozik, hogy amire az ember egy ilyen horderejű elhatározásra jut, mindent végiggondol és mérlegel. Bennem ez a döntés decemberben született meg, így volt rá fél évem, hogy felkészüljek rá, és azóta sok minden megváltozott, ami segített abban, hogy ezt a változást mostanra gyakorlatilag már a helyére tegyem a lelkemben. Pár hónapja még azt éreztem, hogy ha kilépek majd utoljára az ajtón, összedől a világ, de nem, és ez furcsa is, de inkább megkönynyebbültem.

- Mi az a sok minden ami megváltozott?
- Bennem élt egy kép arról, mit jelent egy színházban az alázat, a kollegalitás, a színészi mondanivaló. Én azért lettem színész, mert amikor édesanyám bevitt magával a Nemzeti vagy a Várszínházba, megláttam valamit, ami nagyon erősen áthatott. Aztán találkoztam Kerényi Miklós Gáborral, aki éppen megújította a zenés színházat Magyarországon, én pedig szerettem énekelni, imádtam a zenét és azt gondoltam, nekem csodálatosan jó helyem lenne abban a társulatban, amit ő összehoz. A Rómeó és Júliában, a Mozartban ő rendezett engem, és nagyon hálás vagyok ezért, mert azoknak az időknek és a Budapesti Operettszínháznak is nagyon, nagyon, nagyon sokat köszönhetek. A Rómeó bemutatója óta viszont eltelt nyolc év, Kerényi Miklós Gábor azóta nem akart velem dolgozni mint rendező', közben szültem egy gyereket, és tartottam egy nagyobb pihenőt is, de nem is vártak rám olyan feladatok, amiket valódi színészi kihívásnak éreztem volna, egészen a Rebeccáig.

- Mellőzöttnek érezte magát?
- Sok előadásom volt, volt köztük amit szerettem, volt amit kevésbbé, mindig a "színház egyik fontos arca"-ként kezeltek, de a szakmai továbbfejlődésemben nem nagyon segítettek a kapott feladatok.
Amikor a szülésem után három évvel a Rebeccával visszatértem a színházba, azt gondoltam, talán más irányt vesz a kapcsolatunk - nagyon szerettem azt az előadást, és büszke vagyok, hogy részt vehettem benne. A következő bemutató a Koldusopera volt, ami szintén a szívem csücske lett, de az utóbbit levették a műsorról.
A Rebeccából avonta 3-4 előadás volt, amiből hol kettő, hol három este jutott nekem, és az újabb bemutatók, illetve az azokban számomra felmerülő lehetőségek azt mutatták, másra vágyom én, és másra a színház vezetése. Kell, hogy az embert szakmailag új impulzusok érjék. Új rendező'kkel, a zenés vagy bármilyen színházról másként gondolkodó művészekkel való közös munkára vágytam, és a kissé belterjessé váló alkotógárda ezt nem tette lehetővé.

- Biztosan megkönnyítette a dolgot, hogy volt választási lehetősége.
- Ez már az a pillanat volt, hogy ha nem lett volna más, akkor is megléptem volna. Havi két-három előadásért cserébe nem akartam a szakmai szabadságomat adni. Vágytam vissza a prózai Színházba, amin felnőttem, és amit volt szerencsém az évek alatt több alkalommal is kipróbálni más színházakban. De ezeket a "vendégségeket" sajnos lehetetlenné tette a nehéz egyeztetés, illetve a Színház vezetésének a hozzáállása, miszerint más Budapesti teátrumban dolgozva, vagy akár a saját Duett Koncertünkön énekelve konkurenciát gyártok az "anyaszínházamnak".

- Pedig azt gondolnám, hogy az éneklés az élete, és inkább énekesnő'ként tartja számon magát.
- Nekem az éneklés egy kifejezési eszköz. Zolinak köszönhetem, hogy ezt az eszközt ma már úgy használom, mint a beszédet. Zolitól, a duettlemezeink kapcsán, nagyon sokat tanultam énektechnika és különböző énekstílusok terén, és ennek köszönhetően jöttem rá, hogy nemcsak egy szöveg mondanivalójával, de a hangommal is képes vagyok érzelmeket kifejezni, csak ehhez megfelelő technikai tudás szükségeltetik. Edit Piaf és Palya Bea védelmében mondom, hogy van, aki mindezt úgy tudja, hogy erre születik, nekem tanulnom kellett.

- Bereczki Zoltán volt talán a legkritikusabb a Megasztárban. Otthon is ennyire megmondós, nehéz vele?
 - Zoli mindent komolyan vesz, azt is, hogy mondjuk egy tehetségkutató műsorban véleményt kell mondania. Sokan persze azt gondolják, hogy az éneklés egy hétköznapi, egyszerű dolog, de attól még, hogy ezt egyre többen csinálják és folyamatosan váltják egymást a tehetségkutató műsorok a képernyőn, ez egy összetett és nehéz szakma. Neki ebben van 20 év kemény munkája és rengeteg tapasztalata, kötelességének érezte, hogy a legjobb tudása szerint mondjon véleményt. Mindig őszinte, itthon is, de sosem bántóan, vagy kéretlenül.

- Mi volt az, ami erre a pályára vonzotta? Az, hogy a szülei boldogok voltak ebben a világban vagy maga a színház különös világa, amibe belelátott?
- Is, is. Édesanyámmal sokat bejártam a Nemzeti és a Várszínházba és én pont azt a korszakát kaptam el a színháznak, amikor az utcán még nem, de a színpadon már mindent ki lehetett mondani, szabadon. Csíksomlyói passió, Vidravas: elég kemény mondanivaló volt, és bennem ez úgy szűrődött le, hogy a színész az az ember, aki azt is kimondhatja, amit a nézőtéren csak gondolhatnak.  És láttam azt is, hogy ennek mekkora hatása volt. Akkor azt gondoltam, színésznek lenni zseniális, mert abban benne van a közlésnek, a kifejezésnek egy olyan lehetősége, ami páratlan. Ez volt, ami végzetesen megfogott.

- Ezt tűrték vagy támogatták?
- Volt más elképzelésük, a papám sokáig bízott benne, hogy jogi pályára megyek, de ahogy mindig mindenben, ebben is támogattak.

- Amikor nem érzi jól magát, akkor miért, mitől nem?
- Leginkább az van rám hatással, ha disszonancia van a között amit szeretnék és a között, ami történik. Ez szakmai, érzelmi, emberi dolgokra egyaránt érvényes.
- Ösztönösen vagy racionálisan keresi olyankor a megoldást? Mindig mindent megpróbálok agyban megfejteni, rengeteget gondolkodom, de alapvetően nagyon ösztönös vagyok, ha dönteni kell.

- Nagyon önállónak tűnik.
- Úgy vagyok önjáró, hogy valóban bármit képes vagyok tökéletesen megoldani egyedül, és bármekkora erőfeszítésre hajlandó vagyok értelmes célokért, de akkor van igazi erőm mindehhez, ha a lelkem mélyén nem vagyok egyedül, és ezt biztosan tudhatom.

- Amikor a szüleivel együtt láthatók valahol vagy amikor mesél róluk, mindig van egy olyan érzésem, hogy ez egy megbonthatatlanul stabil hármas. Lehet, hogy ezért van ez az igény? - Biztosan, igen. A legnagyobb dolog amit kaptam tőlük, hogy elöttük mindig felvállalhattam magam, mindent el merek mondani nekik.
Bármit. A nemegyetértésüket, a kritikájukat is úgy tudják megfogalmazni, hogy az sosem elvárás, mindig vélemény tud maradni. Amióta gyerekeim vannak, ezt még többre becsülöm bennük. Amikor az első férjemtől elváltam, apukám elmondta az ellenvéleményét, aztán megkérdezte, miben segíthet. Mindenben ilyene,k és ez hihetetlen feloldozás.

- Túl fiatal volt még, amikor megtörtént vagy valami más oka volt, amiért véget ért az a házasság?
- A mai napig nem értem pontosan, de talán az, hogy nagyon gyerek voltam akkor, és amikor már a nagy érzések elmúltak, ott maradt a huszonéves énem, ami nem tudott mit kezdeni egy negyvenes, felnőtt férfi életével.

- Nagy különbség volt nagyon fiatalon és érett fejjel gyermeket vállalni?
- Ezzel nagy mázlim volt, mert amikor Marci született, túl fiatal voltam, hogy bármin aggódjak. Amire meg Zorka megszületett, már annyira tapasztalt, hogy attól volt minden kézenfekvő. Az anyaság amúgy az, aminek minden percét élveztem és sosem volt bennem semmi félsz, azt hiszem igazi anya típus vagyok, az anyasággal sosem volt semmi bajom.

- Mivel volt?
- Minden mással. A nőiséget nem volt sem időm, sem lehetőségem "megtanulni", amikor itt lett volna az ideje, kisgyermekes anyaként kellett átélnem olyan történeteket, amitől egy nő megtanulja értékelni, a helyén kezelni, és használni - a szó jó értelmében - mindazt a fantasztikus dolgot, amit a természettől kaptunk, amikor nőnek születtünk.

- Milyen, amikor jól érzi magát a bőrében?
- Nyugodt. Tökéletesen higgadt vagyok és olyankor nincs bennem késztetés, hogy túlkomplikáljam vagy túlbeszéljem a helyzeteket. Az engem lelassít, ha a helyemen vagyok, és eltűnik a szomorúság a szememből.

- A lánya esetében még nyilván nem aktuális, de a fia 16 éves. Folytódik vele a színész dinasztia?
 - Amit lehetett, én becsülettel megtettem ellene, mert nem gondolom, hogy 2012-ben Magyarországon egy férfiember számára ez a pálya jó választás lenne, túlzottan kiszolgáltatott.  De azt látom, hogy nem is fenyeget ez a veszély, ő egy csendesebb fazon. Zorka sokkal inkább szereti mutogatni magát, és már most látszik, hogy hozzá nagyobb energiák kellenek majd, ha egyszer erről le akarom beszélni.

- Operettszínház az biztosan nem, de mi lesz a nyár után? Tudja már?
- Moliére Mizantrópjának Céliménéjét alakítom a Spirit Színház egy igen izgalmas feldolgozásában a Thália Színház Nagyszínpadán. Nekem a mai napig Moliere Tartuffe-je a nagybetűs színház, ez gyerekkori emlék, úgyhogy nagyon örülök ennek a feladatnak. Ősztől pedig Miskolcon próbálom a Chicagót, és várom, hogy a vágyaimnak hasonlóan megfelelő feladatok utána is rámtaláljanak.

Forrás: 24 óra

A linkért ahonnan a cikk származik köszönet a Szeretem a musicalt Facebook oldal szerkesztőjének.