– A következő évadtól nem vállaltok új szerepeket a Budapesti Operettszínházban. Mik a jövőre vonatkozó munkával kapcsolatos terveitek?

– Nem elválni szeretnénk az operettszínháztól, csak meglazítani egy kicsit a köztünk fennálló tizenegynéhány éves köteléket – válaszolta Szinetár Dóra. – Nagyon szeretjük a műfajt, a kollégáinkat, de szükségünk van arra, hogy új impulzusok érjenek, másfajta rendezőkkel és színházi közeggel is találkozzunk. Emellett mindkettőnknek vannak műfajon kívüli vágyai is, amiket szeretnénk – akár színházban, akár civilben, akár zenében – megvalósítani.

– Zoli, februártól egy televíziós tehetségkutató-verseny zsűritagja leszel. Mit várnak  tőled, és te magadtól?

– A hasonló jellegű műsorok tapasztalatait felhasználva arra jutottam, az én feladatom az lesz, hogy akinek lehet, pozitív kritikával, akinek semmi mással nem lehet, azzal segítsek, hogy megmondom: ne csinálja. Ezek a versenyzők azért jönnek, hogy újra meg újra túléljék azt az adást, amiben éppen szerepelnek, és folyamatosan fejlődniük kell, hiszen csak így tudnak lépést tartani a többiekkel.

Közös nevezőn „Büszkeség számunkra, ha együtt szerepelhetünk”
Fotó: Pluzsik Tamás

– Tizenkét éve vagytok együtt. Mi a titka a jól működő közös munkának? Hogy csináljátok, hogy a magánéleti konfliktusaitok ne látszódjanak a színpadon?

– Azért dolgozunk együtt – immár öt éve, – mert szeretünk együtt létezni a színpadon. Ha volt/van is köztünk feszültség civilben, gyakran ott helyben meg is tudjuk oldani. Jól tudunk kommunikálni a fellépések közben, úgy is, hogy talán kifelé nem is látszik. Ehhez persze kell egy alap: tiszteljük a másikat, és jó véleménnyel vagyunk egymás színpadi működéséről, ezért büszkeség számunkra, ha együtt szerepelhetünk. Hál’ isten arra még sosem volt példa, hogy el kellett volna játszanunk: úgy érzünk egymás iránt, ahogy valójában nem.

Madarász Réka
Soproni Téma