fotó: TV2 /Megasztár 6./

- Idefelé az autóban eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt odajöttél hozzám, kezedben egy magazinnal, és elképedve mutattad, hogy az év legsármosabb színészének választottak.

Emlékszem. Nem is értettem a dolgot.

- Miért?

Annyira hihetetlennek és abszurdnak tűnt akkor. Számomra nagyon hosszú ideig elérhetetlen álomnak tűnt, hogy valaha férfiideál legyek.

- A hajszíned miatt?

Például. A vörös hajam miatt évekig csúfoltak az iskolában. Én voltam Szmörre a Nils Holgersson című meséből. Emiatt gátlásossá és zárkózottá váltam. A gyerekek kegyetlenek. Van bennük egyfajta reflexszerű kiközösítés, talán az ismeretlentől való félelem miatt. Köztük sokkal jobban kimutatható az idegenkedés, a kirekesztés, aminek szenvedő alanya voltam. Ami most az ismertetőjelem – a vörös haj –, az sokáig a bélyegem volt. És ez hiába fordul meg az évek során, az emberbe beivódik a reflex. És hitetlenkedik, amikor ilyet ír az újság.

- Mikor fogadtad el magad igazán?
Nem biztos, hogy elfogadtam magam valaha is. Inkább úgy mondanám, hogy használom a gyerekkori tapasztalatokat. Hiszek abban, hogy semmi nincs véletlenül. Az, hogy már „ránézésre” különcként jöttem a világra, azért lehet, mert ezt az utat szánták nekem odafönt. Vagy én választottam magamnak ezt az utat ahhoz, hogy tapasztaljak.

- Kamaszként mertél egyáltalán a lányoknál próbálkozni?
Viccelsz?  Nagyon zárkózott és félénk fiú voltam. Az első iskolai szerelmem valószínűleg nem is tudja, hogy mennyire szerelmes voltam belé. Talán csak sejti.

- Hátha olvassa ezt az interjút.

Hátha. Üdvözlöm őt. (nevet) Egyébként a mai napig nem tudok mit kezdeni ezzel a témával. Azt sem veszem észre, ha valaki megnéz az utcán. Dóri mondja mindig, mennyire megkülönböztethető, ha valaki csak azért néz meg, mert felismert a tévéből, vagy férfiként mért végig.

„Dönthettem volna másképpen is…”

- Azt kérted, várjalak meg az Operett művészbejárójánál az utcán. Igaz, hogy mindjárt éjfél, mégis furcsa volt, hogy nem vártak itt velem együtt rajongó lányok.

Pedig tegnap itt voltak. Szerintem ma csak azért nem, mert már tudják, hogy ennél a darabnál nem jövök ki hamar a befejezés után. Hiszen alaposan le kell mosnom a sminket, hajat mosok, átöltözöm, s ez idő.

- Mit láttam volna, ha mégis itt vannak?

fotó: TV2 /Megasztár 6./

- Háromnegyed órával vagyunk túl az előadáson. Ilyenkor még mindig túlteng benned az adrenalin?

Persze. Előadás után még rendszeresen pörgök két-három órát. Ezért is javasoltam, hogy most beszélgessünk. Ha nem találkoztunk volna, már otthon lennék, és tévéznék. Vagy meditálnék. Az a legjobb, amikor eléggé fáradt vagyok már, és miután hazaérek, el tudok aludni. Tegnap például hajnal háromig nyomkodtam a távirányítót, és néztem ki a fejemből. Pedig tegnap is ezt a darabot játszottuk.

- Előadás előtt mennyi idővel pörögsz fel?

Hat órától kezdve. Amikor belépek a színházba. Attól fogva megszűnik számomra a külvilág, és csak a darab létezik, semmi más. Mondjuk ma egy kicsit késtem, mert nagy volt a forgalom. Csak fél hétre értem be. Általában félóra alatt beérek a belvárosba Budakalászról, de ma tovább tartott. Fel is hívtam az ügyelőt, hogy picit késni fogok. Még ő nyugtatott, hogy ne aggódjak, nem lesz gond.

- Ilyenkor mit csinálsz az autóban? Zenét hallgatsz, vagy szöveget gyakorolsz?

Próbálom kizárni a külvilágot, és beleképzelni magam a Jövőre veled itt darabból George életébe. Azon gondolkodtam, mi lett volna, ha évekkel ezelőtt magam is máshogyan döntök. Ahogyan George is. Mi lett volna, ha annak idején felcsípek egy nőt egy marhasteakkel? Megtehettem volna. Félretehettem volna 3 millió forintot, amiből titokban fent tartanék egy dugi belvárosi lakást, és senki meg nem tudná. Persze szó sincs ilyenről, de ha hitelesen szeretnéd alakítani a karaktert, kénytelen vagy ezen elgondolkodni.

„Sírós, zokogós elválás volt…”

- Témánál vagyunk. Az elmúlt időszakban több cikk is megjelent rólatok, és nem csak a színházváltásról, hanem a házasságodról is.

Hagyd már azt a sok baromságot!

fotó: TV2 /Megasztár 6./

Dehogynem, természetesen megnézem a csajokat az utcán.

- Ennyi? Nem mész tovább?
Miért mennék? Rohadt szerencsés vagyok. Dórival volt egy szakasza a kapcsolatunknak – a Rómeó és Júlia premierje után egy hónappal –, amikor rövid időre elengedtük egymást. Voltak bennem megválaszolatlan kérdések és azt gondoltam az egyedüllét, vagy egy másik nő adhatja meg a válaszokat. Akkor ezt kipróbáltam. Igaz, abban az időszakban még nem voltunk házasok. A sztori végét Te is ismered, se egyedül, se mással...!

- Mi történt pontosan?

Szinte gyerek voltam, amikor az édesanyámtól Dórihoz költöztem. Vagyis előtte soha nem éltem még egyedül, hiszen nem volt egzisztenciám. Akartam Dórit, ezért jegyeztem el, de közben az önálló élet gondolata is folyamatosan ott motoszkált a fejemben. Akkoriban már pszichoterapeutához is jártam, és el mertem neki mondani a dilemmámat. Látod, pontosan ebből látszik, hogy valaki ért-e a dolgához, vagy sem. Mert nem azt mondta, hogy lépjem meg, hanem feltette a kezét. Azt mondta, ezt saját magamnak kell eldöntenem, ő nem oldhatja meg helyettem. Azt is mondta, akárhogy döntök, az jó. És a költözés mellett döntöttem. Őszintén mondom, nem a szakításról szólt ez az egész, hanem arról, hogy megtapasztaljam, milyen önállóan élni. Kellett egy lakás, ahol életemben először egyedül lehettem, és egyedül moshattam ki az alsónadrágjaimat.

- Hová költöztél?

A Hűvösvölgyi úton találtam egy vizes, dohos, nem túl jó lakást. De a főbérlő jól bánt velem, nagyon kedvezően adta. Ott rendeztem be a kis házi stúdiómat is, ott készült a Rómeó és Júliának az énekfelvétele. Jöttek hozzám énekelni a színészek.

- Milyen volt az elválás?

Pontosan olyan, amilyennek gondolod. Sírós, zokogós. Még az utolsó napon is vacilláltam, amikor már minden össze volt pakolva. Annak ellenére, hogy én akartam mindezt, mégis rettegtem. Az utolsó nap mégis úgy éreztem, hogy nem akarok menni. Ha akkor Dóri azt mondja, hogy ne menjek, tuti ott maradok.

- De nem mondta…

Nem, mivel rendkívül intelligens, okos lány. Pontosan tudta, hogy ha visszatart, akkor két hónap múlva ugyanott tartunk majd, mint akkor. Ezt igenis meg kellett lépnünk. Valahol mégis mindketten tudtuk, hogy egymáshoz tartozunk, és egyszer közösek lesznek az útjaink. Amikor elköltöztem, a mentorom, az én földi angyalom így fogalmazta meg: attól, hogy ugyanarra a csúcsra mászunk fel, nem feltétlenül kell ugyanazon az ösvényen felérni. És hál istennek később valóban igaza lett.

- Marci, a nevelt fiad hogy élte meg a költözést?
Ő is olyan intelligens, amilyen az édesanyja. Leültettem, és azt mondtam neki, tudod, hogy nagyon szeretlek. Tudod, hogy semmi olyan dolgot nem tettél, amivel megbántottál volna. Ennek ellenére most el kell mennem, mert olyan dolog történt velem, ami egy kocsival szokott, amikor elromlik. Azt a kocsit szervizbe kell vinni, hogy megjavítsák. Ha megjavították, majd megint lehet menni vele. És lehet, hogy egy ideig majd szervizben leszek, de majd újra jövök.

„Néha meg kell tenni fájó lépéseket, bármilyen nehéz is”

- Ha jól számolom, mindez akkor történt, amikor A sors bolondjait játszottátok a Vidám Színpadon Dórival.

…Amelyben különös sorsot alakítottunk ketten. Ez a darab arról szól, hogy Pikali Gerda és Magyar Attila által játszott karakterek házasodni készülnek, és a barátaik, egy másik pár folyamatosan próbálja őket lebeszélni. A végén pedig ők is összeházasodnak. A darab végén volt egy jelenet, amelyben azon veszekedtünk, hogy miért nem tudunk egymással mit kezdeni. Hogy én nem értelek meg téged, és te sem értesz meg engem. És ugyan ez vígjáték volt, de az valami elképesztő nehézséget jelentett minden este, hiszen…

(hosszú csönd)

fotó: TV2 /Megasztár 6./

Nagyon nehéz erről beszélni, mert közben nekem volt egy rövid történetem mással is.

- Megbántad?

Dehogy! Nem bántam meg semmit! Nézd, soha nem akartam idealizált, rózsaszín felhőket festeni magam fölé a médiában. Úgy gondolom, a közönségnek igenis tudniuk kell, hogy én is csak esendő ember vagyok. Akkor kimondom, bár nehéz: volt más is akkor az életemben.

Azt gondolom, az azóta eltelt idő teljes mértékben minket igazolt. Született egy gyönyörű kislányunk, van egy csoda értelmes, jó fej fiunk, együtt vagyunk, fogjuk egymás kezét. Ennél nagyobb boldogság nincs! Ez az egész akkori történet arról szól, hogy az embernek időnként bizony meg kell tenni lépéseket még akkor is, ha adott pillanatban kegyetlennek, fájdalmasnak, és visszafordíthatatlannak tűnnek.

- Ki viselte rosszabbul? Te, vagy Dóri?

Dóri, hiszen nem ő ment el. Szikora írta az egyik dalában, hogy „aki marad, annak fáj jobban”.

- A rövid próbálkozásodról mit kell tudni?

Csak a végét. Egyedül feküdtem a jó kis legénylakásomban, betegen - kaptam egy iszonyatos gyomorrontást, azt hittem itt a vég! Dóri jött értem, mert ő érezte meg, hogy baj van! Elvitt magához, meggyógyított. És akkor már tudtam, soha többé nem akarok nélküle élni. Az előbb megkérdezted, bánom-e utólag. Fenét! Tudod milyen felszabadító érzés erre utólag visszagondolni? Hiszen igenis, ki mertük próbálni egymás nélkül. És ha legközelebb, a gondolat szikrája is felmerül, már tudjuk, hogy nincs értelme, mert egymás nélkül nem olyan jó, mint együtt.

- Marci a feleséged első házasságából született. Mióta szólít apának?

Az esküvőnk óta. De már jóval korábban, az egyik karácsonyon megkérdezte, hogy a ’Zolizás’ helyett apázhat-e. Akkor nagyon ostobán feleltem neki, hogy maradjon inkább a Zolinál, elvégre van egy édesapja is. Rég beláttam, hogy rosszul gondolkodtam akkor, mert egy gyereknek nem szabad ilyet mondani. Mentségemre, csupán azért utasítottam vissza Marci ajánlatát, mert úgy éreztem, ha elfogadom, tisztességtelen leszek a vér szerinti édesapjával. Később, amikor az esküvőnkön Marci újra szóba hozta, hogy apának szeretne hívni, már boldogan beleegyeztem.

„Marci akkor is a fiam, ha nem az én nevemet viseli”

Marci két és fél éves volt, amikor Dórival összekerültünk. A pelenkás korszak legvégét még elcsíptem. Marci akkoriban még nem beszélt tisztán, ám nekem valahogy ráállt a fülem a ’nyelvjárására’, s két hét múltán már én fordítottam az édesanyjának, hogy mit mond, mit is akar a gyerek. 16 éve veszek részt Marci nevelésében, s büszkén mondom: nekem ő az első gyerekem! A kislányunk születése ezen semmit sem változtatott, sőt. A kicsivel való törődés még közelebb hozott minket Marcival. Soha nem is akarok rá másképpen gondolni, mint a fiamra, még akkor sem, ha nem az én nevemet viseli.

Marci velem gyakorolta először az ’r’ hangot, s én tanítottam meg állva pisilni is. Ami egy kis-, illetve nagyfiú életében fontos, mind együtt éltük, éljük meg. Nyilván mást jelent, hogy a kislányom világra jöttekor bent voltam a szülőszobán, és a pelenkázást is Zorkával tanultam meg. Ugyanakkor az első három évet, amit nem tölthettem Marcival, a kislányommal tanultam végig. Ezáltal pedig még közelebb kerültem a fogadott fiamhoz is. Amikor Marci csillagászatot tanult az iskolában, ugyanolyan élvezetet jelentett közösen felfedezni vele az égboltot, mint a kislányommal zsírkrétával rajzolni a falra.

Imádok a gyerekeimmel lenni!

Amíg hármasban éltünk, mindig úgy éreztem, hogy Dóri a legfelelősségteljesebb a családban, én meg valahol közte és Marci között vagyok. Picit az apja meg a barátja is voltam Marcinak. Belementem vele a leginfantilisabb játékba is. De akkoriban még mintha nem igazán éreztem volna át azt a féltést, amellyel Dóri viseltetett a fia iránt. Amióta azonban megszületett Zorka lányunk, én is ugyanúgy féltem mindkét gyereket.

- Igaz, hogy volt egy egyezségetek Dórival a kapcsolatotok kezdetén a közös gyereket illetően?

Igaz. Rögtön tisztáztuk, csak akkor vállalhatunk gyereket, ha már egyedül is el tudok tartani egy családot. Amikor összejöttünk, Dóri már ismert színésznő volt, én pedig csak egy főiskolai hallgató, akiről még azt sem lehetett biztosan tudni, hogy színész lesz-e egyáltalán. Aztán beértek a dolgok.

Egyébként is rengeteget változtam, amióta Dórival együtt vagyunk. Sokat tanultam a feleségemtől. Megtanított például, hogyan kell élni egy kapcsolatban, s hogy kell kimutatni az érzelmeinket. Persze azt is tőle lestem el, hogyan kell érvelni, vitatkozni. Azelőtt? Rendre magamba zárkóztam, miközben csak gyűltek, halmozódtak a problémák, konfliktusok, amelyek később időzített bombaként mindig felrobbantak. Ma már bátran vállalom a konfliktusokat. A jelszónk otthon azonban változatlan: tilos haraggal nyugovóra térni! Erre nem is nagyon volt még példa.

„Legszívesebben ki sem mozdultam volna a lakásból”

- Unod már a pszichoterapeutás témát?

Nem. Szívesen mesélek róla.

fotó: TV2 /Megasztár 6./

Azok nem olyan jó emlékek, de elmesélem, mi történt. Kialakult egy borzasztó paradox helyzet az életemben. Önértékelési problémáim voltak, miközben számos sikerdarab főszerepét játszottam. Vagyis nem hittem el magamról, hogy jó az, amit csinálok. Hogy én egy értékes valaki vagyok…

Nem voltam boldog, pedig „A Pók asszony csókja” című darabban nyújtott alakításomért például olyan pozitív kritikát kaptam, amiről minden színész csak álmodik. Van egy mondat, ami máig bennem él ebből a kritikából: „Világos vonallal rajzolom körbe magam, annyira elválok az előadástól, és én viszem a vállamon az egészet”. S miközben ilyen minősítést kaptam a hivatalos ítészektől, nem értettem, miért nem világra szóló a siker, és miért nem üldöznek a tévék, a rádiók az újságok. Ott volt a szólólemezem, amelyet 2000-ben adtam ki. Sajnos megbukott, pedig világ-életemben énekesnek készültem. A színház csak kirándulásnak indult, de magával sodort. Hagytam, hadd menjen az, ami működik.

- Más is észrevette, hogy nincs minden rendben veled?

Igen, az ismerőseim is észrevették. A családom állandóan panaszkodott, hogy nem hívom vissza őket, pedig folyton kerestek. Szörnyű lehetett nekik is. Bezárkóztam, és ha tehettem volna, ki sem mozdulok a négy fal közül. Mert amikor kiléptem a lakásból, minden szürke volt és sivár.

Ebből az állapotból természetesen nem lehet egyedül kikerülni, de mindenkinek magának kell ráébrednie, hogy ki kell, és ki is lehet mászni ebből a sötét veremből. Az ember önkéntelenül is kinyújtja a kezét, és kapaszkodna minden szalmaszálba. Én is elkezdtem keresni a fogódzókat. Akkor találtam rá a lelki vezetőre, akihez rendszeresen járok a mai napig.

- Miért, még mindig baj van?

Természetesen már nem. De szeretek hozzá járni. Megnyugtat, feltölt, sokat segít. Jó, hogy van egy külső szem, akinek mindent elmondhatok gátlások és tabuk nélkül. Beszélgetsz valakivel, aki százszor bölcsebb nálad, és tárgyilagosan tudja kezelni azokat a dolgokat, amiket mesélsz. Te pedig csak mondod a magadét, ömlik belőled a szó. Érzelmi logikával beszélsz, csapongsz, be sem fejezed a sztorikat, ő pedig ennek ellenére mindig kihallja, amit te közölni akarsz.

- Ez a gyakorlatban úgy néz ki, ahogyan a filmeken látjuk? Fekszel a díványon, mondod a magadét, az orvosod pedig egy fotelben ülve hallgat? Ne nevess a kérdésen, hiszen még nem voltam pszicho terapeutánál!

Dehogyis. Ülünk a fotelben, és teázunk. Van egy hangulatos pici szoba, és az én szellemi vezetőm, aki egy hölgy, Kalán néni jellegű hanggal. Egyébként sem azon mosolyogtam, amit kérdeztél, hanem az orvos jelzőn. Bár van orvosi végzettsége a hölgynek, mégsem orvosként tekintek rá, hanem mentorként. A találkozásaink olyanok, mint egy lelki edzés. Az emberek ugyanis konditermekben edzik a testüket, énektanárnál fejlesztik a hangjukat, csak a lelküket felejtik el „karban tartani”. Ő ebben segít. Egyfajta sherpa ő nekem a hegyre vezető úton. Egy földi angyal.

Ő segített túlélni azt a bizonyos rossz korszakodat?

– Lényegében igen, de ő is csak akkor tudott segíteni, amikor már magam is készen álltam arra, hogy valóban kimásszak a gödörből. Egyébként már nagyon régen nem kellene járnom hozzá, én mégis megyek. És fogok is. Mert ez egy olyan fontos kötelék már a mentorommal, ami nagyon hiányozna. Amikor először találkoztunk, rögtön azt éreztem, hogy én ezt az embert valahonnan, ismerem. És neki is ez volt az érzése. Minden pszichoanalitikus úgy kezdi az első foglalkozást, hogy megkérdezi, miért vagy ott, mi a célod. Én akkor azt mondtam, hogy szeretnék fütyörészve sétálni az utcán. Szeretnék olyan állapotba kerülni, hogy jókedvűen, nyugodtan, magabiztosan tudjak közlekedni. Most már jó néhány éve elértem ezt az állapotot. Fontos megemlítenem, hogy abban a korszakban a szeretteim sem hagytak magamra. Ma is úgy érzem, hogy a munkában elszenvedett kudarcok esetén nélkülözhetetlen a család, amely azt tudatosítja, hogy bármi történt is, nem vagy értéktelen! A feleségemmel, Dórival egy éve voltunk akkor együtt, és ő tartotta bennem a lelket türelemmel, szeretettel. Az, hogy a rossz időszakomban is kitartott mellettem, egyik oka annak, hogy ilyen erős a kapcsolatunk.