Nem könnyítettem meg a dolgomat, amikor az ország egyik legnépszerűbb házaspárját, Szinetár Dórát és Bereczki Zoltánt, a Budapesti Operettszínház művészeit választottam az interjú alanyának. A legnagyobb hibát pedig úgy érzem, akkor követtem el, amikor megpróbáltam őket egy kalap alá venni, és fellengzősen azt hangoztatni, hogy ez egy páros interjú. Egy kérdés, két válasz, vagy ahogy szokták mondani. De már késő felrúgni ezt a koncepciót, megpróbálom menteni, ami menthető. Ugyanis mind a két ember olyan izgalmas, fajsúlyos egyéniség, hogy képtelenség őket egy egészként kezelni. Mindketten olyan szakmai múlttal és a hivatásukról alkotott értékes gondolatokkal rendelkeznek, hogy muszáj volt őket jelképesen kettéválasztanom, ezáltal tulajdonképpen két különálló interjú született.

Szinetár Dóra

2005-ben ezt nyilatkoztad: "Bár őszintén szeretem, amit csinálok, nem hiszem, hogy belepusztulnék a színház hiányába." Most, hogy mögötted van egy viszonylag hosszú, a színházi élettől távol eltöltött időszak, hogyan gondolkodsz erről? Volt, hogy úgy érezted, hogy belepusztulsz a színház hiányába?

Öt éve nem volt bemutatóm. Most, tavasszal, a Rebecca című musical bemutatóján fogok három év kihagyás után újra színpadra állni.  Hiányzott már a színpad.  Például, én néha terápiaként használtam a színházat, mert az előadás során az ember sírhat, nevethet, átélhet szélsőséges érzelmeket, és ez nagyon jó, mert a civil életben sokszor képtelenek vagyunk megélni a saját fájdalmainkat és örömeinket. A Rómeó és Júliában igaz, hogy Júlia sorsa elevenedik meg, de az érzések, amelyek elárasztanak játék közben, azok az enyémek. Ha ezt ilyen formában megélhetem, utána nyugodtabb lélekkel tudom tovább élni a saját életemet. Más kérdés, hogy Zorka születése után, körülbelül egy évig úgy éreztem, nem is tudnék hitelesen játszani, mert nincs mit kisírnom magamból. Nagyon boldog időszak volt az az életemben, és mivel főként itthon töltöttem a napokat a kislányunkkal, nem is volt alkalmam konfrontálódni senkivel, nem voltak szélsőséges érzelemhullámaim, teljesen békében voltam magammal. De amióta újra dolgozunk, újra emberek között mozgunk, megjelentek a szélsőséges örömök és bánatok. Szóval, most úgy érzem, már lenne mit kikiabálni magamból, és márciusban szerencsére ismét lesz rá lehetőségem, hogy terápiásan levezessem az érzelmeimet.

Azért azt el kell mondani, hogy az elmúlt másfél-két évben sem lett belőled otthon ülő anyuka, hiszen rengeteg fellépésetek volt és van folyamatosan, szerte az országban.

Nem is igazán a fellépések a mérvadóak, hiszen azóta, hogy Zorka megfogant, összesen három stúdióalbumot készítettünk, és rendeztünk egy teltházas Aréna koncertet. A Musical Duett 1.-2. lemezek mellett a Várandósnapló című könyvemhez is összeállítottunk egy hanghordozót, majd az év végi nagykoncertről született CD és DVD felvétel. Most pedig megjelent a Duett Karácsony. Mindez nagyon sok munkával jár, hiszen ezeknek a lemezeknek mi nem csupán az előadói vagyunk, hanem az első munkafázistól az utolsóig tevékenyen részt veszünk az elkészítésükben.

Egyértelmű volt, hogy ilyen neves felmenőkkel csakis a színház irányába fordulhat az életed?

Ha apukámon múlik, nem fordult volna. Ő mindent megtett annak érdekében, hogy én ne nagyon járkáljak be színház világába. Bár, számomra a színház azt jelenti, amit négyéves koromtól tizennégy éves koromig láttam az akkori Nemzeti Színházban, ahol az édesanyám színésznő volt. Zömében nagyon komoly hangvételű, zseniális prózai előadásokat játszottak. A mai napig az számomra az igazi színház. A zenés műfaj A nyomorultak című musicallel jelent meg az életemben, amelyet a Rock Színház vitt színpadra. Annyira beleszerettem a társulatba, hogy ott ragadtam, és a zenés darabok is közel kerültek a szívemhez. Érdekes, mert volt idő, hogy prózai előadásban is szerepeltem, és kifejezetten hiányzott a zene. Ma már, ha választanom kéne, inkább a zenés színházat választanám. Néha azonban ez is nagyon fárasztó tud lenni, mert rengeteg külsőséggel jár. Például, jókat szórakoztunk a Szépség és a Szörnyeteg előadás végén, amikor csak a tapsrend alatt kétszer kell átvenni a hatalmas ruhakölteményt a fejdísszel, kesztyűvel, tűsarkú cipővel. Ilyenkor mindig elmondom az öltöztető nénimnek, hogy tulajdonképpen annyira szeretnék egy egyszemélyes monodrámát játszani egy szakadt melegítőben, egy széken ülve, de persze ez nem így van... a színházba. Anyukám viszont lelkesen vitt magával, és általa szerettem bele a

Ha kisebb szerepe van a külsőségeknek, azáltal megnő a színész felelőssége, hogy önmagából, belülről sokkal többet kell adnia?

Ez tévedés. Sokan abba a hibába esnek, hogy azt gondolják, hogy a látvány elfedi, helyettesíti a valódi színészi játékot. Én azt hiszem, hogy a mi Rómeó és Júlia előadásunk azért is működik, mert éppen annyira belepusztulunk minden este, mintha valamelyik stúdióban játszanánk mindenféle díszlet nélkül egy szál fekete próbaruhában. A látványelemek fontosak, és tudom, hogy az élmény sokkal katartikusabb tud lenni, ha az amúgy meglévő belső tartalomhoz a külsőségek is hozzáadódnak. Azonban, mindez csak akkor működik, ha közben valódi könnyeket tudunk hullatni a színpadon.

Márciusban, a Tavaszi Fesztivál keretében lesz a bemutatója a Rebecca című musicalnek, amelyet hatalmas várakozás övez. Számodra különös jelentőséggel bírhat, hiszen ezzel a darabbal térsz vissza a színház világába. Hogyan készülsz rá?

Bár, általában nem szoktam ezekhez az eszközökhöz folyamodni, de most elolvastam Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya című regényét és annak nem valódi folytatását is. Ezenkívül, Zolival elmentünk Manderley-be, ami nagyon hasznos volt, mert valami hihetetlen varázsa, különösen nyomasztó hangulata van annak a helynek. Biztos, hogy ennek az élménynek a felelevenítése segíteni fog majd, amikor a színpadon állok. Másrészről viszont, nagy felelőssége van ennek a hangosan kimondott visszatérésnek.

Új duettlemezetek került a boltokba az elmúlt hetekben. Az első kettőre közkedvelt musicalslágereket válogattatok, míg a mostani karácsonyi hangulatú anyag lett, telis-tele közismert, ünnepi dallamokkal. Hogyan jött az ötlet, hogy ilyen típusú hanganyagot készítsetek, és mi volt a legfőbb szempont a dalok kiválasztásánál?

Ez az album egy majdnem ezer dalból álló gyűjtemény esszenciája. Sok ismert dallam található a lemezen, de igyekeztünk mindegyiket a saját ízlésünkre formálni. Érdekes volt, hogy egy szóló dalból hogyan lesz duett, egy már létező duettből pedig hogy lesz Szinetár-Bereczki duett. Szerettük volna ezeket a zömében amerikai énekeket a mi érzésvilágunkba átültetni, ezért is van az, hogy a szöveg hangulatában ugyan egyezik az eredetivel, de nem soronkénti fordítás történt. Müller Péter Sziámi, Orbán Tamás és Galambos Attila tollából igazán kedves és szerethető költemények születtek.

Bereczki Zoltán

Számodra is elég termékeny időszak volt az elmúlt néhány év, hiszen a színházi munkán túl, zenei producerként is bizonyítottál. Az "Operett Angyalai" formáció hangszerelése mellett a Mozart! és a Rómeó és Júlia hanghordozók elkészítése is a Te nevedhez fűződik, valamint az azóta megjelent duettlemezek.

Nagyon régóta vágytam szólóénekesi karrierre. Annak idején számos demo felvételt készítettem társszerzőként, társ producerként, amelyeket a főiskola utolsó évében, 2000-ben elküldtem egy hanglemezkiadónak. Úgy döntöttek, hogy kiadják, így 2001-ben megjelent az első szólólemezem. 2004-ben tulajdonképpen ezt a fonalat vettem föl újra. Igazából soha nem szűntem meg a zenével foglalkozni. Hobbiként indult, majd odáig nőtte ki magát, hogy ma már a saját stúdiónkban készítjük a zenei felvételeket.

A tavalyi évben belekóstoltál a televíziós műsorvezetésbe, a Szombat esti láz című műsort Ördög Nórával vezetted. Mennyire volt testhezálló számodra az a feladatkör, ennyi idő távlatából milyen érzésekkel gondolsz vissza rá?

Egy nagyszerű lehetőség, egy kihívás volt. Kirándulás, egy számomra ismeretlen világba. Nagyszerű emberekkel dolgozhattam együtt és rengeteget tanultam a produkció készítőitől. 

Vágysz még hasonló jellegű szereplésre?

Mivel sok mindent csinálok, nem foglalkoztat a gondolat napi szinten. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ha az élet újra ilyen feladat elé állít, nem fogok kitérni előle.

Akárcsak Janza Kata, Te is a legelső előadástól szerepelsz az Elisabeth című musicalben.

Igen. Már a szegedi bemutatón is részt vettem a darabban, igaz még nem volt túl nagy szerepem, a karban kezdtem. Azonban, úgy gondoltam, hogy az én utam az, hogy meg kell tanulnom a szakmát, mielőtt színpadra állok, ezért jelentkeztem a Színház-és Filmművészeti Egyetemre. Miután ott végeztem, 2001-ben, visszajöttem, és attól kezdve Ferenc Józsefet játszottam. Az elmúlt évek során annyira a részemmé vált a darab, hogy bármelyik szerepet el tudnám énekelni belőle.

Nemrég volt a 100. előadása a Jövőre, Veled, Itt című kétszemélyes darabnak, amelyet az Operettszínház Raktárszínházában játszol Janza Katával. A történet hosszú évtizedeket ölel át, számos élethelyzetben láthatjuk együtt Dorist és George-ot. Az, hogy Te ennek a mély mondanivalót közlő darabnak a részese lehetsz, hozott valami pluszt az életedbe, változtatott a gondolkodásmódodon?

A próbafolyamatok során az ember mindig a lelke mélyére néz. Legalábbis, én úgy működöm, hogy próbálom azt megtalálni, hogy én mit tennék az adott helyzetben, vagy hogyan viselkednék abban a szituációban. Miután ez a darab hat különböző élethelyzetet mutat be, igencsak dolgoznunk kellett azon, hogy megtaláljuk mindegyikben magunkat. Katával azon szoktunk viccelődni, hogy négy évvel ezelőtt, amikor elkezdtük játszani, a sminkeseknek fokozatosan öregíteniük kellett bennünket, lassan pedig már eljutunk oda, hogy a kezdőjelenet fog nagy kihívást jelenteni a maszkmestereknek, amikor a fiatal Doris és George jelenik meg a színen. Változik az ember, és természetesen a darab is velünk együtt változik. Remélem, hogy ez még sok évig így lesz.

Mit jelent számodra a stúdiószínpadon való játék?

Sokat beszélgettünk erről a kollégákkal. Pontosan azért, mert ennyire közel vannak a nézők, picit olyan érzés, mintha filmezne az ember. Azzal a különbséggel, hogy a film esetében minden egyes snittre újra és újra fel kell készülnie a színésznek, míg itt folyamatosan halad a cselekmény megszakítások nélkül. Egy stúdiószínházi előadás sokkal közelebb van a valósághoz, a valós gesztusokhoz, hanglejtéshez, hangerőhöz, mint a nagyszínpadi játék. Gondoljunk csak a Szegedi Szabadtéri Színpadra. Ott az ember főként akkor érvényesül, ha a rendező profi módon megrendezi a darabot, a hangosító pedig kifogástalanul hangosít. Akkora térben nagyon kevés eszköz áll a színész rendelkezésére. Ellenben, raktárszínházban egy jól megvilágított térben egyetlen tonettszékkel is el lehet játszani egy darabot.

Meg tudjátok állni, hogy ne figyeljétek, hogy kik ülnek a nézőtéren?

Én megpróbálok egyfajta távolságot tartani magam és a nézők között. A tapsrendig egyáltalán nem látok arcokat, mert igyekszem a közönséget egy egységnek tekinteni. Nagyon fontos, hogy belül tudjak maradni az előadásban, mert amikor játszom, akkor önmagamból adok valamit, nem azt képzelem, hogy egy színházban vagyok, hanem megpróbálom élni a darabot. Azonban a közönség visszajelzése különösen fontos, hiszen az emberek reakciói alakítják a hangulatot. Az, hogy aznap egy komolyabb, feszültebb előadás van, vagy egy lazább, vidámabb este, az jelentős mértékben rajtuk múlik. Nekem az a dolgom, hogy megérezzem, hogy melyik úton tudok eljutni hozzájuk, melyik úton tudom megríkatni, megnevettetni, elgondolkodtatni őket.

Ennyi idő után szükség van még arra, hogy Katával egymásra hangolódjatok az előadás előtt?

A színház egy szertartás. Az ember szokásokat vesz fel, ami miatt gyakran azt mondják, hogy a színész babonás. Pedig nem babonás, csak hozzászokik a rituálékhoz. Ahogy a táncos sem megy be a színpadra bemelegítés nélkül, éppúgy a színész sem megy be ráhangolódás nélkül. Nem lehet a portáról egyből a színpadra fordulni. Ha az embernek előadása van, akkor reggel máshogy ébred. Az egy másik állapot, amikor tudod, hogy este játszol. Az ébredéstől kezdődően már az esti előadásra készíted föl magad.

A mi rítusunk az a Katával, hogy miután mindketten felöltöztünk, a Kata öltözőjében találkozunk. Oda jönnek hozzánk a fodrászok és a sminkesek, akik aznap velünk dolgoznak, és családias hangulatban készülünk az előadásra. Ezt követően lemegyünk, beénekelünk, és ha régebben ment a darab, akkor összemondjuk a nehezebb részeket, és indulhat az előadás. Miközben Felföldi Anikó az első jelenetben a nyitánydalt énekli, mielőtt mi a paplan alól előbújnánk, még odasúgjuk egymásnak a jelmondatunkat: "Jó szelet, kapitány!"

Milyen kihívásokat tartogat számodra a Rebecca?

Max de Winter szerepét játsszuk felváltva Szabó P. Szilveszterrel. Nagyon izgalmas dolog krimit játszani.  Ilyenben még nem volt részem, úgyhogy ez is egy újfajta játék. Nagyon sok érdekes kérdés merül fel a darabban. A mondanivalójából engem a leginkább az foglalkoztat, hogy az ember a saját lelkiismeretével hogy tud megküzdeni, és meddig tudja elviselni a saját bűnét, és egyáltalán melyik pillanattól kezdve érzi az ember bűnnek a gyilkosságot. Mennyire igazolható egy ilyenfajta tett. Nyilván ebben a pillanatban még a kottát bújjuk, tehát nem ezek a kérdések foglalkoztatnak elsősorban, hanem hogy megtanuljuk a zenei anyagot az olvasópróbára.

Hogyan telnek nálatok az ünnepnapok?

Nálunk az ünnep nem néhány napig tart. Amint beköszönt a hidegebb idő, előkerülnek a lakásban a mécsesek és a karácsonyi hangulatú díszek. Leeresztjük a redőnyt és kizárjuk az életünkből a külvilágot. Elkezdünk egymásra hangolódni és megpróbáljuk kitalálni azt, hogy milyen ajándéknak örülne a legjobban a másik. Ez egyfajta játék, ami nagyon izgalmassá teszi a karácsony előtti heteket. A hangszóróból az ünnep hangulatát idéző muzsika szól, a konyhából pedig narancs és szegfűszeg illata lengi be a lakást.

Budai Klára