1. snitt

Egy forró nyári délután beszélgetünk Szinetár Dórával. Amikor leülünk, szól, hogy vár egy fontos hívást, és ki is teszi az asztalra a telefonját. Javában benne vagyunk a beszélgetésben, amikor egyszer csak, mondat közben, amikor még nem is csörög, felkapja a készüléket, szemével jelzi, hogy „ez az!”, és kisiet a kávézó elé. Röviden, de roppant elmélyülten diskurál, aztán visszajön. Szemével int, hogy „elnézést”, aztán ugyanott, ugyanazzal a hangsúllyal folytatja a mondatot, ahol és ahogy abbahagyta.

Mintha ez a néhány perces beszélgetés egy kimetszett idő, állapot lenne a hétköznapokból, a valóságból. Lehet, hogy ez a szerelem?
 
2. snitt

Egy karcos, cudar januári napon ugyanabban a filmben forgatunk hajnaltól éjfélig Bereczki Zoltánnal. A süvítő hidegben valamennyien a stábból alig várjuk a jelenetek végét, hogy siessünk a büfébe forralt borral melegedni, csupán Zoltán marad kint a helyszínen, hogy elővegye a telefonját, és hosszasan, érzékelhetően bensőségesen végigbeszélgesse a melegedésre szánt időt valakivel. A többiek persze jót mulatnak a fagyban le-fel járkálva telefonálgató fiú látványán, én viszont csodálattal figyelem. Lehet, hogy ez a szerelem?
 
3. snitt

Ködös, borongós, őszi napon egy kávéház galériáján beszélgetünk Dórával, amikor a lépcsőfeljáróban megjelenik Zoltán. Kedvesen, vidáman az asztalunkhoz lép, és egy kocsikulcsot ad oda Dórának. Néhány meghitt szót váltanak, aztán csókkal válnak el.
Minden tétovasága dacára intim-heves-pajkos diákosság van a jelenetben. Mint valami újhullámos francia filmben. Ott a Montmartre, itt a hatodik kerület, ott Deneuve és Trintignant, itt Dóra és Zoli, ott Renoir rendezné, itt én motyogom el

 
4. snitt
Egy derűs tavaszi délelőttön a Mozsár utcában látom őket, amint kijönnek az Operettszínházból. Hárman mennek egymás mellett, egymás kezét fogva. Dóra, Marci és Zoltán. Bandukolnak a Jókai tér felé, és közben az az érzésem, hogy ők eredendően összetartoznak, hogy abszolút egyben vannak, szinte egymás folytatásai. Hogy ez már több, mint kapcsolat, mint szerelem, hogy ez már együvé tartozás.
 
5. snitt

Nyirkos őszi estén süvítenek be a Nagymező utcai kávéházba hármasban, kislányukkal, a kétesztendős Zorkával. Zorka szőke, Zorka roppant élénk, és pillanatok alatt az ujjai köré csavar mindenkit. „Én anyáé és apáé vagyok!” – mondja, és a nyomaték kedvéért el is ismétli néhányszor. Dóra és Zoltán csak mosolyog, hagyja Zorkát érvényesülni, hiszen mióta a kislány nagylány, ez az első címlapfotója és az első „interjúja”.

– Sokat beszélgettünk erről otthon Dórával – vág bele a maga vehemenciájával Zoltán. – Én eleinte ellene voltam, hogy Zorkáról újságok számára fotók készüljenek. Azt gondoltam, hogy attól, mert a szülők nem átallották a színészi pályát választani, ami, ugye, együtt jár azzal, hogy életünk egy része a közönség előtt zajlik, a gyermekünket még nem kell okvetlenül ennek kitenni. Majd, ha nagyobb lesz, és szeretne szerepelni, és lesz rá igény, és vállal bennünket, akkor természetesen boldogan. De aztán Dóra meggyőzött. Azt mondta, sok-sok ember kíváncsi arra, hogyan is néz ki a mi Zorkánk, milyen színű a haja, kire hasonlít. Miért ne mutathatnánk be őt nekik?

– A címlapfotó kapcsán természetesen felvetődött az a kérdés is, hogy mi legyen Marcival – szól közbe a maga csöndes határozottságával Dóra. – Legyen rajta ő is, hiszen vele teljes a család, vagy ne legyen? Ő a maga tizenhárom évével már felelősségteljes fiatalember, ezért megkérdeztük tőle, rábíztuk a döntést. És Marci azt mondta, hogy nem szeretne, és ha később mégis lenne rá igénye, akkor majd csinál valami olyat, amivel címlapra kerülhet.

 – Ez egyébként a legnehezebb. Állandóan dönteni, és csak az ég tudja, hogy mivel ártunk a gyermekeinknek, és mivel vagyunk a hasznára – jegyzem meg.

A művész házaspár válaszát és az interjú második felét az e heti Nők Lapjában olvashatjátok!