A Jövőre, Veled, Itt! sokáig egyike volt azon kevés, a Budapesti Operettszínházban játszott musicalnek, amihez még nem volt semmilyen formában sem szerencsém. Sem a zenéjét nem hallottam korábban, sem a pontos történetét nem ismertem, csupán annyit belőle, amennyi a színház hivatalos honlapján megtalálható.

Ám nagyon kevés kétségem volt csak az előadással kapcsolatban, hiszen a két főszereplőt alakító Janza Kata, és Bereczki Zoltán neve ma bizonyos mértéig garancia a színvonalra. Mindemellett nem szabad elfeledkezni Felföldi Anikóról sem, akinek specialitásai a különböző karakterszerepek, és aki a legapróbb momentumokból is maradandó élményt tud varázsolni – mint ahogy tette ezt a darab Takarítónő-szerepe esetén is. De ennyire ne szaladjunk előre.

Ez volt a második előadás, amit megtekintettem a Raktárszínházban (az Operettszínház kisszínpada), és újfent elcsodálkoztam azon, hogy mennyire intim, mennyire zárt játszóhely ez – amivel persze maradéktalanul teljesült a Raktárszínházat megálmodók és megtervezők óhaja. Vélhetően nem csak nekünk, nézőknek volt különleges ez a hagyományos színpadoktól eltérő „raktár”, hanem a színészeknek is, akiknek itt még a szokásosnál is jobban oda kell figyelniük arcuk minden rezdülésére. Itt minden mimikai, dramaturgiai elem tökéletesen látszik, és emiatt radikálisan több számukra a hibalehetőség.

Janza Kata és Bereczki Zoltán egy átlagos, a huszadik század második felében élő amerikai nőt és férfit mutat be. Doris és George szerelmesek. Egymásba. Talán. Házasok is. De nem egymással. Na igen, ez bizony házasságtörés, méghozzá folyamatosan, és a szó abszolút értelmében. Aki azonban képes túllépni az erkölcsi normákon, annak mindenképpen ajánlom a darabot, több okból is. Ezek közül a legfőbb, hogy két kivételes színészi teljesítményt láthatunk. Elsőre talán legyinthetünk rájuk, hiszen itt nem „hőszerelmest”, „bohém kalandort”, vagy „pszichopatát” kell alakítaniuk, hanem csupán átlagembereket. Ám, ha jobban belegondolunk, ez a legnehezebb.

Hiszen egy kicsit önmagunkat látjuk viszont a színpadon. (Tudom, sőt én is úgy gondolom, hogy átlagember, mint olyan talán nem is létezik, hisz mindenki különleges, ám én itt a szó színpadi jelentését használom, márpedig „olyan” átlagember igenis van.) Önmagunkat látjuk viszont, ismerőseinket, barátainkat, ellenségeinket (ha vannak), a szomszédunkat, a főnökünket, a tejesembert, vagy épp a tegnapi vonat jegyellenőrét. Egyszóval, tudjuk, sejtjük, érezzük, hogy milyenek. Hogy milyennek kell lenniük. És ha Doris, és George egy kicsit is a mi elvárásainkkal nem megegyezően viselkednek, az már szúrja a szemünket. Ha Elisabeth, vagy éppen Mercutio lenne más, azt elfogadnánk. Egyéniségek – megtehetik.

Ám Doris és George mi magunk vagyunk (lehet választani, ki melyikük ). Hiszen, kedves, párkapcsolatban, vagy akár egyedül élők! Sosem gondoltak, egy pillanatig sem arra, hogy valaki másnál keressenek pillanatnyi boldogságot a hétköznapok gondjai elől menekülve, mint hites feleségük, vagy férjük? Na ugye. Épp csak ők bátrabbak. Mert megteszik. Hosszú éveken át. Épp száztizenháromszor.

A darab cselekményideje persze nagyon hosszú, hiszen csak epizódokat mutat meg nekünk az állandó alkalmi pár életéből. Több év is kimarad egy-egy ugrásnál, ám ez csak a következő jelenetbeli hajviseletekből, ruhákból, és persze a dialógusokból derül ki, ahol egymás társáról, gyermekeiről, foglalkozásáról, egyszóval életéről beszélgetnek.

És itt jön a képbe a másik, a színészek számára rendkívül bonyolultnak tűnő dolog. Nem egy karaktert játszanak ők, hanem sokat. Minden jelenetben egy másikat. Hiszen az évek alatt ők is öregednek, komolyodnak (Doris esetében nem mindig), konszolidálódnak (George esetében nem mindig) – változnak. Ez az a darab tehát, ahol véleményem szerint a karakterelemzés fölösleges és lehetetlen is.

Nekem személy szerint rendkívül tetszett az összkép – beleértve a kellékeket, díszleteket, jelmezeket, zenei háttérfestést, zenei világot, Felföldi Anikót – az ő profizmusa minden pillanatban tökéletesen érezhető – a További Dorisokként, és - George-okként megjelenő kórus feladatát, és persze a két főszereplő színészt is. Sőt, véleményem szerint nem estek bele a jelenleg tipikusnak mondható meztelenség-hibába sem – itt az egyetlen olyan jelenetnek is van mondanivalója, és meglehetősen visszafogottan is oldották meg.

Összességébe tehát úgy gondolom, hogy Somogyi Szilárd rendező kezei közül egy rendkívül színvonalas jó, és igazi, könnyen érthető mondanivalójú előadás került a nagyközönség (már amennyire a Raktárszínházat nagynak lehet mondani) elé. Remélem, még lesz alkalmam megtekinteni ezt a darabot ebben a feldolgozásban legalább egyszer, és akkor talán még jobban beleláthatok Doris és George „évelő” életébe.



* Ezennel elnézést kérek mindazoktól, akiknek még sosem, egy pillanatig sem fordult meg fejében a partnerükhöz való hűtlenség, és emiatt soraimmal esetleg megbántottam őket. Bocsánatkérésem elfogadása előtt azonban szeretném, ha még egyszer átgondolnák, hogy nincs-e esetleg mégis igazam.