Elle: Vagány nő vagy?
Szinetár Dóra: Azt hiszem, igen, bár valójában úgy érzem, ez nagyon bizonytalan fogalom. Az elmúlt harminckét évben, bármilyen, az életemben felmerült kérdésnek mindig utánamentem, nem hagytam, hogy összesűrűsödjenek és elhatalmasodjanak rajtam. Soha nem voltam hajlandó megmaradni félig jó helyzetekben, és azt hiszem, ehhez vagányság kell. Édesapám a minta, aki mindig, minden szituációban igyekszik jól érezni magát, de ha nem megy, akkor habozás nélkül továbblép. Én magam is kerültem sokszor szánalmas helyzetekbe, amelyeket mindig nagyon rosszul viselek, és ki akarok törni belőlük. Hiszem, hogy az ember száz százalékig felelős a saját életének alakulásáért, így ha nem vagyunk az életünkkel megelégedve, változtatni is nekünk magunknak kell. Sok éve már, hogy reggelenként, ha belenézek a tükörbe, elmondom magamnak, hogy én vagyok a felelős mindenért, ami aznap történni fog velem. Az emberek nagy része nem teszi ezt meg, ha méltatlan körülményeket tapasztalt, azonnal keres valakit vagy valamit, amit hibáztathat, s ezzel próbál kibújni a saját felelőssége alól. Kétségtelenül ez az egyik legkényelmesebb megoldás. Senki sem élhet tökéletes életet, lehet, szabad, sőt kell tévedni, hibázni, hiszen ezekből a hibákból tanulunk, és ha egy rossz élethelyzetbe nem akarunk újra belekerülni, már tudni fogjuk, mit kell – vagy mit nem kell – tennünk. De mindig magunkban kell a megoldást keresni, mert csak ott találhatjuk meg. Ennek a felismeréséhez is kell(ett) bizonyos vagányság.
Bereczki Zoltán: Ha azt kérded, vagány-e, a válasz egyértelmű igen, de nem ez az első dolog, ami Dóriról eszembe jut. Sokkal inkább a felelősségtudat, ami őt nagyon is jellemzi. Mindig átlátja az élethelyzeteket, és a döntéseiben igyekszik rangsorolni. De kétségtelenül kell ahhoz vagányság, hogy amikor azt mondom neki, gyere velem, de nem mondom meg, hová megyünk, feltétlen bizalommal fogja meg a kezem és induljon – de előbb, ha éppen azt kell, befizeti a csekkeket a postán.

Elle: A vagánysággal összeegyeztethető, mondjuk, a romantika?
Bereczki Zoltán: Nagyon is, és bevallom, mind a ketten nagyon romantikusak vagyunk. A második házassági évfordulónkat például igazán különlegesen ünnepeltük meg. Késő este mondtam Dórinak, gyere csak, elmegyünk valahová. Elvittem őt a János-hegyre, ahol már előzőleg elintéztem, hogy a kilátót nyissák ki, két szmokingos pincér fogadott bennünket, terített asztal várt, melyen gyertyák lobogtak, s fantasztikus ételeket szolgáltak fel.
Szinetár Dóra: Alattunk ott volt a város a csodálatos fényeivel, és miénk volt a világ. A harmadik évfordulónk csöndesebb volt, Zoli éppen dolgozott, hajnalban ért haza, fáradtan, de azért kapott díszvacsorát az ágyba! Azt hiszem, „kunsztokra” mindig szükség van a kapcsolatokban. Mindkettőnknek nagy igénye van a változatos, izgalmas dolgokra, a mi kincsünk annak a felismerése, hogy ezeket mindennap meg kell tenni, létre kell hozni.
Bereczki Zoltán: Apróságokról van szó, amelyek építőköveivé válnak a kapcsolatnak. Hiszen nem kerül az sokba, ha este mécsesekkel rakom körbe a fürdőkádat, hogy amikor Dóri hazajön fáradtan a színházból, mosoly fakadjon az arcán, vagy elég csupán az is, ha én viszem ki a szemetet, mivel tudom, hogy ő nem szívesen teszi ezt. Ugyanilyen figyelmesség, ha ágyba kapom Dóritól a reggelit, vagy egy pohár finom vörösborral jön be hozzám a stúdióba, és úgy szól, hogy késő van, be kéne fejezni a munkát. Ezek az apró dolgok tartják életben a házasságot, s mennyivel egyszerűbb ezekre figyelni, mint pár évnyi együttélés után visszafejteni az okokat, hogy vajon miért is nem sikerült a házasság, hiszen annak idején annyira szerettük egymást.

Elle: Zorkát, a lányotokat vártátok, amikor nekikezdtetek a duett CD elkészítésének. Nem lett volna elég csupán a kisbabával foglalkozni?
Szinetár Dóra: Amikor az első CD-t készítettük, még csak a terhességi teszteket vásároltam meg, a második CD-nél viszont már erősen pocakosodtam. Amikor az első tesztcsík sötétre színeződött, azonnal abbahagytam a színházi munkát, s mivel ott tudták, hogy két éve készülünk a babára, nem érte váratlanul a színházamat a hír, hogy egy darabig főállású anya leszek. Nem szeretek tétlenkedni, így aztán előbb azt találtam ki, hogy írok egy olyan várandósnaplót, mint amilyet annak idején, amikor Marcit vártam, magam is lapozgattam. És éppen onnan tanultam meg, hogyan lehet és kell a még meg nem született gyermekemmel kommunikálni. Nagyon fiatal voltam akkor, s el sem tudtam képzelni, hogyan is beszélgethetnék a hasammal? Zorkával már remekül ment, s valójában a születése után már csak folytatni kellett a beszélgetést.
Bereczki Zoltán: Amikor Dóri már a szülésre készült, elhatároztuk, hogy én is ott leszek az eseménynél, s azt akartuk, hogy nagyon csendes, nyugodt környezetben jöjjön világra a lányunk. Mécsesek égtek, halk zene szólt – még nem azok a dalok, amelyeket a várandós anyukáknak, kismamáknak hoztunk létre. A Várandósnaplóhoz, amit Dóri írt, ugyanis tartozik egy CD is, Milyen szép a világ címmel. Ezen szerelmes dalok hallhatók, de kizárólag olyanok, amelyek nem a fájdalmas szerelmet jelenítik meg. Igazából afféle 21. századi bölcsődalok ezek, amelyek harmóniát teremtenek körénk.
Elle: Azt gondolná az ember, hogy könnyű dolgotok volt, hiszen akár a konyhában is gyakorolhattátok a dalokat, mielőtt feléneklitek stúdióban. Így volt ez?

...
A folytatást a novemberi lapszámban olvashatják.

 Bellér Ágnes